Várjuk is, nem is a több napos fesztiválokat lezáró díjkiosztókat. Másként van ezzel a versenyben lévő alkotó, másként az egyszerű látogató, de abban mindketten egyetérthetnek: az eredményhirdetés akkor jó, ha nem nyúlik a végtelenségig. Általában persze készülhetünk a hosszas felvezetőre, beszédek sokaságára és több órányi tapsolásra. Nem úgy az idei, 15. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (KAFF), ahol gyakorlatilag még alig ült le mindenki, máris sorolták a díjazottak névsorát.
Idén hat zsűri értékelt kilencven alkotást, végül pedig tizenkilenc kategóriában osztottak ki díjakat (ezek közül többnél ráadásul megosztottakat). Ezt hallva feltehetőleg nem gondolnánk, hogy mindez harminc-harmincöt percnél többet nem tett ki. Gyors kézfogás, taps, éljenzés, a díjazottnak sokszor már messze sem kellett mennie, mert a következőt is ő kapta. Annál azért kevés bájosabb volt, mint mikor a dicséretben részesülő versenyző, akitől eleve csak meghajlást vártak, azért csak kiszaladt a színpadra. Látszott a hirtelen zavarodottság, aztán annál nagyobb tapsot kapott, újra.
A KAFF-díjátadókon emellett rendre úgy érezhetjük, mintha egy sokkal csodálatosabb, kultúraszeretőbb országban élnénk, ahol a mindenféle cégek lelkesen fektetnek az animációs művészfilmekbe. Ez persze leginkább a Kecskemétfilm és Mikulás Ferenc vezető érdeme: fáradhatatlanul keresi a támogatókat, igyekszik megnyerni mindenkit az animáció ügyének. Aminek a végeredménye egy ilyen nagyszerű fesztivál, illetve például a Cigánymesék sorozatnak kiosztott számos fontos díj. Mégis: épp múlt heti interjúnkban mesélte Mikulás, hogy a sorozat tizenhárom részét évek alatt sikerült csak elkészíteni, és most is hiába szeretett volna a Norvég Alaptól támogatást szerezni.
Az nem kevésbé jellemző, amikor a színpadon Káel Csaba filmügyi kormánybiztos elmondja, hogy most nő igazán az animáció disztribúciós felülete, és igazán nagy szükség van a műfajra. Ehhez képest sokan csak a pályázataik elutasítását tapasztalják, és az elmúlt két évben, a Ruben Brandt, a gyűjtő óta nem is születhetett újabb animációs nagyjátékfilm.
Az egészestés filmek mezőnyében így most csak külföldiek voltak, a befutó pedig Tomm Moore filmje, a Wolfwalkers lett. A rendező nem ismeretlen nálunk, népszerű volt tőle a Kells titka és A tenger dala is. Nem csoda, hogy péntek este telt ház is várta a filmet az Otthon Moziban, de hiába, egy váratlan szerverhiba miatt végül szombat délre kellett átrakni a vetítést. Sokatmondó, hogy a jóval nagyobb Hírös Agóra terme is szinte megtelt ebben a viszonylag korai időpontban. Gyönyörű látványvilágú, nagyon szerethető animáció született. Eszünkbe juthat róla a Disney nemrég bemutatott filmje, a Luca is. Csak utóbbival szemben a Wolfwalkers tobzódik a komoly akciókban, talán a kiskamaszoknak lehet a legizgalmasabb a végeredmény.
Nagy innovációra ettől még nem kell számítani, a történet alapja jól ismert sablon: a kegyetlen uralkodó felhergeli a népet a szörnyként bemutatott, de persze jó szívű idegenekkel – ezúttal farkasokkal – szemben. A hős kislányra így nagy feladat vár, és nemhogy egy egész városnyi emberrel kell szembeszállnia, de még szigorú apja is hajthatatlannak bizonyul. Olyan animációs varázsló kell, mint Tomm Moore, hogy a végeredmény mégis ilyen lebilincselő legyen. A Wolfwalkers a legjobb egészestés európai film díja mellett kapott egy közönségdíjat is. Kifejezetten szomorú, hogy az Oscar-jelölt, az Apple TV+ felületén kihozott filmnek jelenleg nincs magyar forgalmazója.
A legtöbbet színpadra szólított győztes a Cigánymesék rendezője, Horváth Mária volt. A Valaha madarak voltunk című epizódnak ítélték a legjobb magyar és európai tévésorozat, a legjobb 3D-s film, valamint a legjobb forgatókönyv díját is. Kedves sorozat a Cigánymesék, és nyilván bátor vállalás is, de sajnos még mindig jóval kevesebben ismerik, mint megérdemelné. Ebben persze benne van az is, hogy a konzervatívabb animációs iskola gyermeke, igazán váratlan dolgok nem történnek benne, és talán a kicsik figyelmét is kevésbé kelti fel. A Magyar népmesék elbeszélésmódja jellemző rá, csak annak humora nélkül. A díjátadó után levetítették újra a Valaha madarak voltunk epizódot is: szép, barátságos mese a jól ismert karakterjegyekkel (dévaj kedv, folyamatos útonlét). Jó lenne, ha a roma kultúra kapcsán az ilyen sorozatok jutnának mindenki eszébe, nem pedig az olyanok, mint amilyen a DikhTV-n futó Minden álmod volt. Persze úgy nehéz, ha a politika is egy olyan mesekönyv ellen indít harcot, amiben nemcsak meleg királyfik, de roma hős is van például.
Az Aranyhomok Kistérségfejlesztési Egyesület és az ifjúsági zsűri eközben egy másik sorozatrészt jutalmazott. B. Nagy Ervin Cserebogarak című szériája talán még kevésbé van benne a köztudatban, pedig itt is egy kimondottan színvonalas, gyerekbarát programról van szó. A díjazott epizód Papp László ökölvívó indulását mutatja be, a kalandos első verekedések mellett leginkább a sportoló édesapjának tragikus halálára koncentrálva. Lacit ünneplik, lelkendezik már lázasan a nagybeteg apa, a nézőnek meg egyszerre ugranak be a gyerekirodalom depresszív gyöngyszemei, Nemecsek vagy épp az idős Küsmödi figurája.
A rövidfilmek közül a legtöbb díjat Ulrich Gábor Dűnéje, illetve Darabos Éva Pá, kis panelom! című munkája kapták. Előbbi hazavihette a legjobb animációs munkáért járó elismerést, továbbá a Filmkritikusok Díját. A Pá, kis panelom! pedig a filmkritikusok dicséretében részesült (Horesnyi Máté A kisebbik rossz című műve mellett), valamint a legjobb rövidfilm díját kapta, megosztva Rofusz Kinga filmjével, az Otthonnal. A Filmkritikusok Díjának odaítélésében részt vett jelen cikk szerzője is.
Horváth Mária (k) átveszi a magyar versenyben szereplő legjobb TV sorozat első díját a Cigánymesék című sorozat Valaha madarak voltunk című epizódjáért Vass Évától, az MTVA M2 csatornaigazgatójától (j) és Horváth Márta zsűritagtól a 15. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) záróeseményén a Hírös Agóra színházteremben Kecskeméten 2021. augusztus 14-én (Fotó: MTI/Mónus Márton)
Hagyományosan a fesztivál nagydíját a legjobb rövidfilm kapná: két éve Láng Orsolya munkája, a Szezon, míg 2017-ben Wunder Judit Kötelék című alkotása vihette haza. Ehhez képest idén nem adtak át ilyet, így a rövidfilmeknek járó legjelentősebb díj talán az, amit Rofusz és Darabos kapott. Az Otthon kedves, nosztalgikus munka arról, mennyire nehéz gyökeret verni egy új helyen, s búcsút venni a régi, kedves tájaktól. Rofusz Kinga, aki most nem tudta átvenni az elismerést, néhány éve már képeskönyvben is elmesélte a történetet.
A Pá, kis panelom! az elmúlt hónapokban megfordult több fesztiválon, a közönség pedig láthatóan szereti, a legtöbb nevetést most is Darabos Éva filmje kapta. Beszélhetünk itt is nosztalgiáról, sőt, panelromantikáról, de a film abszurd humora nem hagyja, hogy megrohanjon bennünket a Szomszédok-utánérzés. Pedig a fiatal rendező, aki munkáját a MoMe diplomafilmjeként készítette el, még a gazdagréti sorozatra is jó szívvel emlékszik.
A díjátadó után kérdeztük őt filmjéről, így arról is, nem idealizálja-e túl az említett közeget. A panelrengetegekre inkább szokás a kádárizmus szomorú örökségeként gondolni, a kockákban élők általában menekülnének is, miközben a hely szellemének képviseletét leginkább a rapperek vállalták fel. Darabos Éva a szakdolgozatában is a filmes panelélettel foglalkozott, olyanokat vizsgálva, mint Tarr Bélától a Panelkapcsolat vagy a Családi tűzfészek. – A kérdőívre is sokan válaszolták, hogy szeretnek itt élni, de azért mennének tovább. Bennem leginkább jó érzéseket keltett, hogy ennyien laknak ilyen közel egymáshoz, ráadásul nagyon különböző emberek. Magyarországon és Kelet-Európában diverz nagyon a panelvilág, egymás mellé kerülhet művész, orvos, tanár is. Míg nyugatabbra már a perifériára szorultak laknak itt leginkább – mondja. Nem azt jelzi mindez, hogy nálunk még az orvosok, tanárok is ennyire rosszul keresnek? – kérdezzük. – Benne van nyilván ez is, ahogy az, hogy akinek összejön az élet, az kikerül innen. Érdekes az ezzel ellentétes út, amit mondjuk az Aranyélet végén láttunk: be a panelba!
Nagyon abszurd, szerethető a Pá, kis panelom!, benne tacskót meglovagló idős hölggyel, a padokon sörözgető férfiakkal, a sokadik emeletre hegymászóként küzdő lakóval. Darabos Évát eközben, mint mondja, mindig is nyugtatta ez a környezet: szeretett a hatalmas épületek között elveszni, zenét hallgatva sétálni. Ahogy a paneltömbök és a köztük felbukkanó zöldfelületek, játszóterek ellentéte is mindig inspirálta. Amúgy lakott már a harmadikon, negyediken is, de szíve szerint meg sem állna a nyolcadikig. Az 1991-ben született rendezőt persze nehéz lenne a kádárizmus iránti nosztalgiával vádolni, ő már a kilencvenes évek telepein nőtt fel, még a Szomszédok-epizódokat is utólag nézhette. Amikre egyébként már filmes szemmel tekint. – Érdekes, hogy az első fejezetekben teljesen más a sorozat plánozása, több a kameramozgás, kicsit más volt még az egész. Utána álltak rá ezekre a nagyon tipikus plánokban nyilatkozó karakterekre, de az első részek nekem még nagyon tetszettek. Ízlések és pofonok – teszi hozzá. A maga részéről viszont nem a Szomszédokat emelné ki, inkább Gyarmathy Lívia 1977-es dokumentumfilmjét, a Kilencedik emeletet. De persze ő nem szocióban gondolkozott, nála végső soron allegorikus az egész környezet.
Jóval nehezebb Ulrich Gábor alig négy perces Dűnéjét összefoglalnunk. Nyugtalanító szélzúgást hallunk, fűszálak rengetegét látjuk, majd elég hamar ráébredünk, hogy ennél több nem is nagyon fog történni. Vizuálisan legalábbis nem, de ha nagyon fülelünk, már jóval több mindent odaképzelhetünk ebbe a nyomasztó, sokáig velünk maradó világba. Nem szokás ilyen egyszerű alapkoncepcióval ennyire izgalmas, sokrétű filmet összerakni.
Horesnyi Máté rövidfilmjével még nehezebb lehet a dolgunk, A kisebbik rossz nem hagyja, hogy könnyen megfejtsük az abszurd párbeszédek, valószerűtlen ütközések értelmét. Szűcs Judith slágerei, a buszsofőr panasza és a borízű ábrándok együtt egy nagyon magyar világot adnak ki, amiben annak ellenére jó elmerülni, hogy racionálisabb lenne olyan messzire menekülni, amennyire csak tudunk.
Az idei KAFF-on is megszólaltattunk többeket, a Magyar Hang következő számában hosszabban írunk a fesztiválról.
További díjazottak voltak:
A legszínvonalasabb képi formanyelv: Szöllősi Anna – Helfer
A legjobb elsőfilm: Osztós Zsófia – Akárhová
A legjobb magyar tévésorozat, második helyezett: Glaser Kati – Városi legendák: Családi ökörség
A legjobb európai tévésorozat, dicséret: Mcgrath David Pablo – Villakanál (ír)
A legjobb európai tv-special: Guillaume Loring – Vanille (francia)
A legjobb európai tv-special, dicséret: Julien Bisaro – Choum kalandos útja (belga)
A legjobb diákfilm: Gyarmati Lejla – Mostanában nagyon
A legjobb diákfilm, dicséret: Osztós Zsófia – Akárhová; Wator Ádám Patrik – Sunshower
A legjobb alkalmazott animáció: Pataki Szandra – Globális öngyilkosság
Diákzsűri, európai filmek: Matija Pisacic – Glória kalandjai sorozat Gyilkosság a székesegyházban című epizódja (horvát)
Diákzsűri, magyar filmek: Ducki Tomek – Plantarium
Kritikaíró pályázat, 1.: Szabó Hajnalka – Így alszunk mi; 2.: Böhm Róbert – Az állatokat megesszük, ugye?; 3.: Nagy Tibor – Körbeérő zsákutca; dicséret: Gergely Zazi – Farkasokkal suttogó
