A nyolcvanas években jártam utoljára rendszeresen focimeccsekre. Akkor apám vitt ki egy-egy Rába ETO derbire, hülyék lettünk volna kihagyni, ha már a városukban európai színvonalú meccseket játszott A Mágus csapata: Póczik, Hannich, Hajszán, Glázer, Szentes Lázár (te vagy a császár!) és a többiek. Öt éves voltam, amikor a győri aranycsapat bajnok lett, ennek éppen negyven éve. Az volt a biznisz apámmal, hogy ha gólt rúg az ETO, akkor feldob a levegőbe, annyira magasra, amennyire csak tud. Gól márpedig volt elég ebben az időszakban. Szerettem a hangulatot a 80-as években az ETO-stadionban, a szarkasztikus kisalföldi öregurakat a 120L-es Skodáikkal meg a műnyúlszőr sapkáikkal és műbőr autóstáskáikkal. Talán az első trágár szavakat is tőlük tanultam. Ezek a szitkok inkább voltak intellektuális feladványok egy aligiskolásnak, mivel gyakran nem is dupla-, hanem triplafenekű szidalmak voltak ezek. Apámék fiatalabb korosztálya (Úristen, csak 32 volt ekkor!), és a vagongyári öregek is a Fradit utálták legjobban, ennek megfelelően akármennyire is nem volt éppen valós tétje egy ETO-Fradinak, mindig az volt az évad legfontosabb meccse. A szitkok ezrei, amiket szórtak a Ferencváros felé, már elfelejtődtek, egy banális hülyeségre emlékszem csak: „EF-TÉ-CÉ: szar WC!”.
Az ETO aranykora elmúlt, az NB II-ben szerencsétlenkedünk, és hiába lett a semmiből a városnak egy másik NB I-es csapata, a Gyirmót, a győrieknek az ETO maradt a győri csapat. És apám sem él már, de ha élne, akkor sem tudna egy százkilós gyereket a levegőbe dobálni. És akkor most illesszünk be egy véletlenszerű bölcsességet az élet örök körforgásáról, Oroszlánkirály, miegymás: a lényeg, hogy most én megyek a fiammal ETO-meccsre, aki nagyjából annyi idős, mint én a Verebes-csapat idején, és még az is lehet, hogy lesz levegőbedobálás, mert ma annyi év után Magyar Kupa elődöntőt játszik az ETO, mégpedig a „mocskos” Ferencvárossal.
Hosszan kígyózó sort kell kiállni annak, aki be akar jutni az egykori rangadóra, ha becsuknám a szemem is tudnám, hogy itthon vagyok, repkednek a jellegzetes dunántúli e-betűk, meg az indokolatlan dupla mássalhangzók és az indokolatlan rövid magánhangzók (hüttő, szöllő, stb.). Telt ház az új, de máris lelakott ETO-stadionban, a vagongyáriak helyett AUDI-gyáriak. Nyugat-Magyarország: nyomokban polgári jólétet tartalmaz. „15 évesen ezen a pályán fociztam.” „Ezen biztos nem, ez utána épült.”
A tökmagot áruló cigányok most is kint vannak, mint negyven éve, még ha a nyammognivalójuk majdhogynem ehetetlenné is vált az elmúlt négy évtizedben. Nem baj, a gyerek élvezi, hogy büntetlenül a földre lehet köpni a héjat. A stadionban káosz, senki nem tudja, hova szól a jegye, az üléseken nincs székszám. A 80-as években minden egyszerűbb volt, a FÉRFIAK állóhelyre vettek jegyet, az ülőhelyekért csak a nyugdíjasok, meg a betegek adnak pénzt.
Az első félidő után mintha a győri alpolgármesternek, Radnóti Ákosnak üzennének, egy Dér Heni dal szólal meg. (Az alpolgármester pár évig az énekessel járt, majd szakítottak, és Dér művésznő az egyik számában osztott meg a városatyáról intim részleteket.)
A polgári léthez polgári szitkok társulnak. Itt nincs büdös néger, csak mocskos fekete. És arra utalva, hogy az ETO csapatában szinte csak magyar játékos van, míg a Fradiban meg szinte csak külföldi, zúg a „ria, ria, Hungária”. A legnagyobb tapsot nem a mostani játékosok valamelyik megmozdulása, hanem a szünetben néhány pocakos öregúr: a negyven éve győzők, a Verebes csapat még élő tagjai kapják. Tudom, hogy apám most itt van velünk, ő is tapsol és szórja a kisalföldi „e”-betűket és feldobja az unokáját a magasba az egyetlen ETO-gólnál. (A jegyzőkönyv kedvéért: a mérkőzést a Ferencváros nyerte 1–4-re.)
