Hát elkezdődött. Az agresszor egyrészt most érezte magát kellően erősnek, másrészt hazai rendszerét kellően meggyengülve ahhoz, hogy leplezetlen módon szemet vessen egy másik, az EU-ba és a NATO-ba igyekvő szuverén ország területére, javaira és nyílt mód megtámadja azt. A harci helyzet elemzését most hagyjuk is, a maradék magyar független sajtó egyelőre jól vizsgázik, nézzük inkább azt, hogy mi az ukrán–orosz háború magyarországi következménye.
Pártunk és kormányunk jól láthatóan fene nagy tanácstalanságban van. Szijjártó külügyminiszter, az orosz „Népek Közötti Barátságért Érdemrend” („Orgyen Druzsbi”) büszke tulajdonosa leszögezte, hogy „a háború nem megoldás, a háború szenvedést hoz, a háború a lehető legrosszabb forgatókönyv. Magyarországot súlyos aggodalommal tölti el mindaz, ami Ukrajnában történik, aggódunk a fejlemények miatt, kiállunk Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett. Szomszédos országként számunkra különösen fontos, hogy Magyarország kimaradjon ebből a háborús konfliktusból.”
Orbán miniszterelnök nyolc órával az orosz támadás után szólalt meg, remegő hangon nyilatkozva a Facebook oldalán: lényegében ugyanazt mondta, mint amit a külügyminiszterétől is hallottunk. (És azt most hagyjuk ki, hogy mennyire komoly kormány az, melynek vezetője a Facebookon jelent be súlyos dolgokat egy háborús helyzetben.) A szavakat tettek természetesen nem követték, és a kormány kommunikációja továbbra is azt követi, amit az elmúlt hetekben követett és nem utolsósorban, amit az orosz propaganda is követ: a kialakult helyzetben mindenki egyenlően sáros, sajnos nem lehet megállapítani, hogy ki is itt az agresszor és ki az áldozat.
Pedig ha külügyminiszterünk, miniszterelnökünk és az egész kormány nem volna Putyin pincsikenneljének hű csahosa, akkor meglehetősen egyértelművé tehetnék, ami egy óvodásnak is az: hogy ki támadott meg kit. Ha igaz az, amit sokan tudni vélnek, hogy Putyin orosz elnök 2009, Orbán szentpétervári látogatása óta zsarolja valamivel Orbánt, akkor kormányfőnk nem lehet könnyű helyzetben. És ez persze akkor is igaz, ha egyszerűen csak vélt értékek és vélt érdekek miatt történt meg tizenhárom évvel ezelőtti pálfordulása. Úgy kell megfelelnie a továbbra is Putyin elvárásainak, hogy közben a táborában a fizikai agressziótól és a majdani háborús hullák látványától viszolygókat se idegenítse el magától alig több mint egy hónappal a sorsdöntő választások előtt.
Lássuk be, nem jókor jött ez az összeütközés a Dunántúli-középhelység géniuszának. Arról egy szót sem ejtett sem Orbán, sem Szijjártó, hogy mit fogunk tenni azért, hogy a kárpátaljai: ukrán- vagy kettős állampolgárságú magyarokat miképp' védjük meg attól, hogy a vérüket ontsa egy orosz golyó valahol Ukrajna keletibb felében.
Az olyan, Fidesz által terjesztett lázálmokat pedig hagyjuk meg a tébolydák és elmegyógyító intézetek lakóinak, hogy ha jól sakkozunk, akkor az oroszok majd „visszaadják” nekünk Kárpátalját. Vlagymir Vlagyimirovics Putyin egyértelműen leszögezte, hogy célja a Szovjetunió területi épségének visszaállítása, Oroszország neve és (legalábbis ami a keleti szlávokat illeti) az orosz etnikai egysíkúság ernyője alatt. Mint tudjuk, Kárpátalja sajnálatos módon a Szovjetunió része volt vagy ötven éven át, így felesleges abban ringatnunk magunkat, hogy azt majd lepasszolja nekünk Putyin elvtárs, ha jól viselkedünk.
Az ellenzéknek is nagy vizsga lesz a kialakult helyzet. Nem csak saját maguk, de a hazánk miatt is. Ugyanis ezzel a háborúval és Putyin nyugat felé indulásával április 3-án arról is döntünk, hogy mi történjék, ha elér a határunkig. Ugyanis amennyiben elér a határunkig, a következő minimális célja az lesz, hogy az eddigieknél is jobban kiterjessze befolyását az immár ütközőzónába kerülő szomszédokra is. Az ellenzéknek azt kellene megmutatnia, hogy egy ilyen helyzetben milyen határozottan és felelősségteljesen kormányozna, és hogy mennyire Nyugatpárti lenne. Hogy a választópolgárok láthassák, lehetne ezt másképp is, még Kelet-KözépEurópában is. Főleg itt.
Az ellenzéknek egyértelmű cselekvésre és színvallásra kell sarkallni a miniszterelnököt és pártáját, nem szabad engedni, hogy pávakalinkát járjon: például beadhatnának egy Oroszországot elítélő országgyűlési határozatot, aminek legyen része a budapesti orosz kémbank kiebrudalása és Paks II. leállítása. Amennyiben Szijjártó és Orbán komolyan gondolják a fenti tétova szavakat, akkor ez például egy azt alátámasztó tett volna. Márki-Zay Péter most tudná kihasználni azt a helyzeti előnyt, hogy nyugatos jobboldaliként a józanságukat megőrző, vagy a háborús agresszió hatására kijózanodó fideszesek számára alternatíva lehet, vagy legalábbis a személye és kommunikációja visszatartja őket a keleti, orosz tébolyba ájult Fideszre szavazástól.
Legyen egyértelmű a helyzet. Szabadság vagy elnyomás? Európa vagy a Szovjetunió? Nyugat vagy Kelet? Bármi is volt eddig az április 3-i választások úgynevezett tétje, mostantól ez az. Az ellenzék felelőssége, hogy ez tudatosuljon is mindenkiben.
