Tavasszal eltett, ősszel elővett ruhák

A tavasszal eltett, majd most ősszel elővett ruhadarabok mindig tartogatnak meglepetéseket. Zsebeikben a gyerektől tavasszal elkobozott kisautó, legódarab, miegymás. „Vince, ha nem húzod fel most azonnal a cipődet, búcsút mondhatsz a tűzoltóautónak.” (A „most azonnal”-t hangsúlyozzuk, azt nyomjuk meg jó erősen a mondatban. Szívesen.) A gyerek persze már nem emlékszik rá, amin tavasszal még bőgött. Mi pedig boldogok vagyunk, hogy elmúlt a tavaszi szigorunk, és örömmel adhatjuk vissza a rég elfelejtett kisautót. Sokszor csak némi szöszt, cérna átjárta zsebpiszkot találsz. Néha cetliket, rajtuk az asszonytól kapott, soha el nem végzett feladatokkal. „Jankóéknak visszavinni a fűhengerelőt.” Számlák és olyan elismervények, amelyek miatt reklamáltunk a tisztítóban, hogy mi biztosan nem kaptunk semmilyen papírt. A tébékártya, amely helyett újat csináltattunk négy óra várakozással a kormányhivatalban, mert azt meg biztosan az asszony hagyta el.

De most ez nem pont ilyen. A ruhákat, amelyek között most válogatok, nem én raktam el. Látszik is rajtuk, hogy nem én lehettem, hiszen az utolsó kinyúlt póló is milliméternyi pontossággal van összehajtogatva. A zoknik valami olyan módszerrel, amit hétköznapi ember nem is ismer. Ezeket a cuccokat apám hajtogatta akkurátusan, katonás rendben. Egy éve halt meg. Úgy ment el, ahogy egész életében élt. Neki gyorsan kellett meghalnia is. Úgy élte az életét, hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzon a körülötte élőknek. „Velem ne törődjetek. Rám ne legyen gondotok.”

Szóval apámtól megörökölt cipő, nadrág, ing. „Ha nem viszed el, beadom a plébánosnak!” – mondja anyám. Ő a praktikumra hivatkozik, de én tudom, hogy nem bírja látni annak az embernek a maradékait, akivel majdnem ötven évet élt. Tényleg halottszaga van ezeknek a ruháknak, vagy csak képzelem ezt? A halottszag nem feltétlenül rossz szag, nem ugyanaz, mint az áporodott. Csak olyan, mint az ősz illata, bronzos és nyirkos, amolyan hideg fémszagú. Különös szertartás már felvenni is egy ilyen darabot. Nem vagyok biztos benne, hogy jó érzés, de egészen biztosan nem rossz. Persze a legtöbb nadrág nem jön rám. Szégyen! Kövérebb vagy, mint az apád!

Az ő nemzedékét még más fából faragták. Leginkább nem is fából, hanem inkább vasból. Ő kisdedként ott volt öregapám karján ’56-ban a győri ÁVO előtti tüntetésen. „Micsoda ökör voltam, kisfiam. Egy sorozat, és apád sincs, és akkor te sem vagy.” Apámnak még természetes volt, hogy ha a kommunisták ellehetetlenítik a vagongyárban, akkor elmegy takarítani. Ha kell, akkor húsz órát dolgozik egy nap. Én meg tudnám tenni? Aligha. Az ő korosztályuk volt az utolsó nem takonygerincű generáció. Aztán jöttünk mi, akik mindig többet akarunk fogyasztani. Akik terapeutához járnak, ha kirúgják őket a munkahelyről. „Valami itt korcsosul” – ahogy Bereményi meg Cseh Tamás mondja a Születtem Magyarországon-ban.

Megdöbbentő egyébként, miképp válik az évtizedes apa-fia háború egyik pillanatról a másikra semmivé, ha súlyos beteg lesz az egyik. Csak a féltés, a gondoskodni vágyás, a „neki mindenáron élnie kell”-érzés és a szeretet marad. „Már nem tudtunk segíteni. Fogadja őszinte részvétem” – mondja a tüdőkórházban a hét végén ügyelő, fiatal orvos. Azon morfondírozom, hányszor kell őszintén részvétet nyilvánítania… Napi egy? Hetente kettő alkalommal? A haja kócos, biztosan aludt. Mogyorót nassolt reggeli helyett, érzem a leheletén.

Apám egyik nadrágja zsebében végül egy többször is kimosott, régi ezerforintost találok. Ezt a bankjegyet azóta bevonták. Valószínű, hogy nem volt biztonságos, nem volt korszerű már, pedig ez az ezres volt a szebben kidolgozott, a részletgazdagabb. Olyan volt ez a bankjegy, mint az apám, nem korszerű, de szebben kidolgozott.

Mit kell tenni egy ilyen papírpénzzel? Mi az adekvát válasz a sors ilyen üzenetére? Beváltani a postán az újra, és a templomi perselybe dobni? Jótékonykodni? Á, az túl olcsó volna. Hogy utálta az öreg az ilyen látványos gesztusokat. Végül rájövök. Arra kell költeni, amire ő is költötte volna. Az unokáira. Két-két gombóc fagyi pont kitelik belőle. Bár nem érdemlik meg: sokkal rosszabbak, mint a mi generációnk volt. Vince, ha nem húzod fel most azonnal a cipődet, búcsút mondhatsz a fagyinak!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!