Amerikai bombázó tűnik fel az égen, a repülő gyomrában türelmetlenül pihen az atombomba. Hirosima fölött kioldják a pusztító szerkezetet. De várjunk csak, mi ez? Valaki ül a bombán! Nem is akárki: maga Horthy Miklós ugrik ki a rettentő fegyver hátán – ez a kiugrás persze sikerül neki –, és díszes kardját lengetve üdvözli a gyanútlan japánokat, akik összesereglenek a város közepén. A hadi üzemek leállnak, a katonák leeresztik fegyvereiket, a gyerekek vidáman integetnek az idegenül is ismerős kormányzónak. A szeretet és béke áradása láttán az amerikaiak mélyen elszégyellik magukat, és azonnal megnyomják a titkos deaktiváló gombot. A fúzió elcsendesül, a bomba ernyői kinyílnak, és Horthy Miklós halk huppanással földet ér. Kisvártatva megérkezik Chester Nimitz tengernagy, majd Hirohito császár is, kezet ráznak, megölelik egymást, és a nukleáris pokol helyett átadják magukat a békének.
Bornírt baromság lenne? Ostoba történelemhamisítás, ami nemcsak az áldozatok emlékét gyalázza meg, de a hazugság felmagasztalásával a közönséget is? Nevetséges szemét, aminek megfilmesítésére egyetlen fillért sem szabad áldozni? Felháborító még olvasni is? Pontosan. Ezért is nehezen érthető, hogy az 1242 – A Nyugat kapujában című film készítői miért gondolták jó ötletnek mindezt megvalósítani. A fenti kis jelenet és az október elején bemutatott nemzetközi koprodukcióban készült alkotás között két apró különbséget találunk csupán: a történelmi kort, illetve azt a tényt, hogy az egyik ötletet filmre vitték.
Sajnos a kevésbé szórakoztatót. Ja, és ez az egész mindössze 2,5 milliárd forintunkba került (ennyi közpénzt szavazott meg rá a Nemzeti Filmintézet, összesen pedig csaknem 4 milliárdot költöttek el). A pénz java része vélhetően a közepesen ismert nemzetközi szereplőgárda gázsijára ment el, s bár a többségük értékelhető teljesítményt nyújt (emlékezetes az időközben elhunyt Ray Stevenson ördögi mosolya), a feladatra talán hazai színészeket is igazolhattak volna. Bezzeg a forgatásra valahogy odakeveredett L. Simon László jelenetét kivágták, Stohl András pedig meg sem szólalhat (bár belet úgy ont ki, mint kevesen).
Hosszan húzódott a produkció, de sajnos nem elég hosszan. A magyar, angol és mongol részvétellel készült mű eredetileg 2023 őszén került volna a mozikba, majd 2024 tavaszára csúszott a bemutató, időközben végrehajtás indult a gyártó cég ellen, így más konstrukcióban fejezték be, és idén ősszel már nem kegyelmeztek tovább. A Rákay Philip-féle gagyi után felkészülhettünk ugyan a ránk váró kihívásokra, de az 1242 így is megtalálja a gyenge pontjainkat. A tatárjárás csúcsán érkezünk el a felégetett, elpusztított országba, Béla király elmenekült, a vérszomjas Batu kánt pedig csupán egyetlen vár, Esztergom választja el attól, hogy az egész Nyugatot az uralma alá hajtsa. Pechére azonban az erődítményt büszke magyarok (és magyar lelkületű külföldiek) védik, akiknek eszük ágában sincs megadni magukat. Hosszú eseménytelenség után végül egy pap úgy dönt, elmegy a mongolok táborába, hogy tárgyaljon az ellenséggel, mert tárgyalni mégiscsak jobb, mint háborúzni, nem igaz?
A film egyetlen érdemi dramaturgiai fordulata után – amelynek értelmét még mindig keresik a forgatókönyvírók – a táborát szétfeszítő belső feszültségre fittyet hányó Batu kán a pap tanácsára ellátogat a Pilisbe, hogy a magyar nép szívcsakrájában világosodjon meg: nem végtelen hódításra, hanem békére van szüksége a két népnek, hiszen barátok vagyunk! És a pogány epifánia hatására a tatárok csomagolnak, és meg sem állnak hazáig.
Hosszan sorolhatnánk a pontatlanságokat, a szándékos tévedéseket és az ostoba torzításokat, de egy ilyen hibajegyzéknek csak akkor lenne értelme, ha valódi filmről beszélnénk, ám az 1242 nem az. Ez a YouTube-ra felpakolt kormánypropaganda százpercesre nyújtott változata. Sajnos nem Kőszegi Ákos narrálja az agymosást, de azon kívül – mutatis mutandis – minden stimmel. Valójában nem a Kelet, hanem a Nyugat – Brüsszel helyett Róma – tör a nyakas és túlontúl önálló magyarok elpusztítására. Ármánykodásuk azonban sosem vezethet eredményre, mert keleti testvéreinkkel közösen olyan erő vagyunk, ami eget és földet ráz. Ahol pedig ennyi erő összpontosul, ott nincs hely az ellenségeskedésnek, ott csak az örök béke uralkodhat. Ha ez egy Monty Python-film lenne, akkor ezen a ponton csapódnának be a Pilisbe az iráni gyártmányú, Vlagyimir Putyin arcképével díszített orosz drónok, elpusztítva tatárt, kunt, magyart és a gonosz vatikáni kútmérgezőt egyaránt. Itt nem ez történik: a szándéktalan abszurdról tudomást sem véve, az alkotók – akiknek személyét fedje megérdemelt homály – pátoszba fullasztják a történetet, és ha nem vigyázunk, minket, nézőket is.
Vajon mi szükség volt erre? Nézői nem nagyon lesznek: egyedül ültem a moziteremben, és ez nem volt kivételes pillanat, a premiert hétvégén összesen 4628 ember látta. Külföldön teljesen érdektelen a produkció a történet és a megvalósítás színvonala miatt, de akkor mégis miért? Csak hogy egy újabb történelmi kort kipipálhasson a fi lm intézet?
Ha valóban háborúellenes filmet akarnak készíteni, akkor az idióta maszlaggá habosított békepropaganda helyett akár a múlttal való őszinte szembenézést is választhatnák. Úgy mindannyian megőrizhetnénk a méltóságunkat. De ha mégis inkább baromságra szórnák ki a közpénzt, még mindig ott van az atombombán lovagló Horthy Miklós. Hajrá.
Ez a cikk a Magyar Hang 2025/41. számában jelent meg október 10-én.
