Vaksötétből lépünk félhomályba, amikor a citromsárga sínadrágot viselő Attila atyát követe belépünk a vajszlói katolikus templom sekrestyéjébe. Rorate lesz, amelyhez a plébános maga hozta sporttáskájában a vizet, a bort, az oldalsó zsebben pedig a Biblia lapul. Faragott angyalok a falon, robusztus bútorok, díszes feszület a kapcsolótáblán, minden zug érezteti az ormánsági nagyközség templomának csaknem negyed évezrednyi történelmét. Az atya lendülete feltűnő, de szüksége is van erre a dinamizmusra, hiszen Porpáczy Attila egymaga látja el 28 baranyai település papi feladatait.
– Még egyetlen miséről sem hiányoztam, csak lelki gyakorlat miatt szokott nyaranta elmaradni néha a szertartás – számol be az atya. Öt esztendeje szolgál a görcsönyi plébánián, illetve a környező, további tizenhárom községben, két éve pedig már hozzá tartozik Vajszló is, és ugyancsak tizenhárom másik falu. Amikor megkerestük, hogy mint „rekorderről” szeretnénk róla cikket írni, rögtön azt mondta, szerinte nem akkora szenzáció ez: „logisztikával és megbeszéléssel szinte minden megoldható.”
Előbbi alatt azt kell érteni, hogy például Attila atyának vannak vasárnapjai, amikor három misét is tart, úgyhogy ilyenkor – feszes tempót diktálva magának – autózik egyik faluból a másikba. Ahol aztán rendre a következő alkalmak megbeszélésével indít. Elfogadják, persze, hogy van, ahol nem tudok vasárnap, csak kedden misézni. Mindig elmondom ilyenkor, hogy nem kötelező jönni, imádkozom és énekelek én magamnak is, de sosem volt még arra példa, hogy egyedül lettem volna – meséli.
Idén december 24-én például a szó szerinti értelemben egyetlen éjféli misét sem tud tartani a nyolc órai kijárási tilalom miatt, így aztán már kora délután megkezdi a szenteste szertartásait. Összesen öt faluban misézik majd. A valós képhez az is hozzátartozik, hogy „nincs mindenütt igény a papi szolgálatra. S ennek az a következménye, hogy sajnos nem jutok el minden faluba az emberek szívéhez” – panaszolja a plébános.
– Ezért aztán lehetséges, hogy van valahol az országban egy falut és egy templomot vivő pap, aki többet dolgozik, mint én! – igyekszik kisebbíteni feladatai súlyát a lelkipásztor.
*
A XXI. századi magyar vidéken persze már tudják, mi az a körjegyző vagy a körorvos, sőt a városról városra járó „intercity-tanár” jelensége sem új már, ahogyan a több településen szolgáló pap sem. A huszonnyolc azonban mégiscsak nagy számnak tűnik. Minderről az atya kocsijában ülve beszélgetünk, valahol Görcsöny és Baksa között kanyarogva.
– Ha egy orvos csak annyit jelenne meg ebben a 28 faluban, mint amennyit én papként erre képes vagyok, ott nagyon sok beteg ember lenne – jegyzi meg, hozzáfűzve, hogy ha valaki nagyon beteg, akkor mindenképp szüksége lesz orvosra.
– Pap nélkül viszont ki lehet bírni sok élethelyzetben. Hosszú távon persze fontos lehet, amit nyújt az egyház, a plébános – Attila atya éppen ezért lehetőségként tekint arra, hogy „menjen, beszéljen, vigasztaljon és meséljen, aztán majd kiderül, hogy hasznos vagy értékes volt-e mindez”.
Másik alkalommal keményebben fogalmazta meg ugyanezt a plébános – ki tudja, talán a hideg, a sötét, vagy a hajnali időpont miatt.
– Nem tűnhet el a karó a paradicsom mellől csak azért, mert mindig a paradicsomot dicsérik. Szükség van a karóra is, hogy a paradicsom olyan legyen, amilyennek szeretjük. Nekem is vannak ilyen karók az életemben, de a fontos az, hogy az emberek tudjanak rám támaszkodni. Ráadásul nemcsak a magam igazát mondom, hanem az egyházét – ezt Attila atya egy családhoz hasonlítja. A szolgálatot pedig ünnepre való készülődéshez, amelyben nemcsak mosolygás és happiness van”.
Az atya a készülődéssel járó feladatokról úgy tartja, „sokszor többet formálnak rajtunk és a közösségünkön, mint maga az ünnep”.
– Szép, ha fák állnak a templomkertben, de a lehulló leveleket sokszor naphosszat kell takarítani. Örömteli, ha zarándokok jönnek hozzánk, de akkor a fürdőszobát ki kell suvickolni. Vagy itt a karácsony, ilyenkor pedig fát kell állítani – sorolja a példákat.
*
Éppen utóbbit idézi fel Sovány Bernadett és Uri Gergely is. Ők a vajszlói egyházközösség tagjai, bár inkább aktivistaként írják le magukat. Attila atyát pedig misszionáriusnak mondják, mert szerintük ma településük – közösségépítés szempontjából legalábbis biztosan – „egyfajta missziós területnek számít”.
– A fenyőfadíszítés nálunk mindig is összetartozást erősítő esemény volt, még úgy is, hogy minden évben ugyanazok jönnek el – számol be Gergely. Bernadett annyival egészíti ki, hogy a többiek lassan kiöregszenek.
– Sok mindenben nem egyezik az atyával a véleményünk, de a lényeg, hogy ő is a közösség javát szeretné, hogy elinduljon valami új, és működjön a régi – vázolja a civilben tanárként dolgozó Gergely, aki óriási eredménynek tartja, hogy „közösen sikerült megmenteni olyan dolgokat, amelyek már-már veszendőbe mentek”.
Bőven napfelkelte előtt vagyunk még, ezért aztán egy villanyoszlopra szerelt világító hópehely fényénél mutatják azt a felújított épületet, amely korábban egyházi, aztán 2009-ig állami iskolaként működött, majd „leharcolva” visszakapták a katolikusok. Sokkörös felújítás után most közösségi hely lesz belőle.
– Szeretnénk élettel megtölteni a házat – sorolja a terveket Sovány Bernadett, szavaiból azonban kihallatszik, ezt még az épület falainak megmentésénél is nehezebbnek hiszik.
– Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra – idézi Uri Gergely a Bibliát. S nem felejti el megjegyezni: az Ormánság bizony zárt világ, ahol annyira leköti a helyieket a hétköznapi problémájuk, hogy nem nagyon lehet kimozdítani őket, és közösséget formálni velük. A tanár szerint „ha itt a helyi emberek nem jönnek össze, akkor milliárdok sem segítenek”.
– Pedig a mindenkori kormány jó szándékkal önti a százmilliókat ebbe a térségbe, és nem szép ezt kimondani, de foganatja, az nincs. A helyiekkel sincs egyeztetve, mire kellene forrás, és igazság szerint mi is csak találgatni tudunk – avat be Gergely. Például Görcsöny és vidékével ellentétben Vajszlóra nem Pécsről költöznek ki, hanem közeli falvakról „jönnek be”.
– Nem akarom a régi rendszert dicsőíteni, de az a helyzet, hogy utoljára talán az itteniek nagyszüleinek volt közösség az életükben: mint, mondjuk, a tsz, ami már nincs – mondja Gergely. Majd szóba kerül, hogy ezen a téren is micsoda kárt okozott a koronavírus-járvány: bezártak a kocsmák, s ez a közösségi tér hiányzik az embereknek „nem az alkohol, hanem a beszélgetések miatt”.
*
Mise Csányoszrón (Fotó: Magyar Hang/Végh László)
Baksára tartunk, amikor felmerül a kérdés, vajon a különböző településeken másként kell-e prédikálni – no meg persze az is, hogy a különbségeket hogyan lehet megjegyezni, lévén szó rengeteg (28) faluról.
– Nem vagyok olyan okos pap, hogy helytörténeti kutatást végezzek. A beszélgetések és találkozások alkalmával amúgy is kiderül, mi az a seb, amelyre nekünk figyelnünk kell.
– Seb?
– Meggyőződésem, hogy Isten a sebeinken keresztül tud bekapcsolódni az emberek életébe. Azokat a válaszokat, amelyeket az emberek tőlünk, segítőktől kapnak, nemcsak a saját életükre, hanem a világra is kivetítik. Ez így egyszerre lesz személyes és egyetemes, ami felülírja majd azt is, hogy az illető melyik faluban hallotta a prédikációt. Onnantól kezdve ezek miatt az igazi, élő válaszok miatt jön majd el a templomba újra.
Közben megérkezünk Baksára. Rázkódik az autó, úgy gesztikulál Attila atya. A község egyébként hazai pályának számít a plébános számára: a helyi focicsapat igazolt játékosa, igazolási adatlapján is papi ingben készült fotó szerepel.
– Mivel gyakran dicsérem a csapattársaimat, megesik, hogy az ellenfél játékosai is megkérnek, dicsérjem őket is, hátha jobban megy nekik a játék – meséli vidáman a lelkipásztor, miközben Baksa egykori tűzoltószertárába tartunk: ezt az épületet ma már Szent Márton-kápolnának hívják. Nem szokatlan megoldás ez errefelé: a plébános másik állomáshelyén egy leválasztott szobában alakítottak ki kápolnát, máshol pedig a volt iskolaterem szolgál imahelyként. Ha a becsukják az oltárszekrényt, az a tábla, ha kinyitják, feltárul az oltár maga. Sok helyen merül fel: ahonnan nagy az elvándorlás, ott bezárják ezeket az épületeket.
– Nem csak érzelmekről van szó. A közösség számára szimbolikus jelentősége lenne, ha bezárnák a templomukat. Persze nem ott kell lenni, ahol egy épület van, hanem ott, ahol az emberek vannak. Ám ha az emberek vándorolnak, akkor a templomot nem tudjuk odébb vinni – állapítja meg az atya. Ezért aztán előfordul, hogy egy egész gyülekezettekkel karavánoznak Vejtibe. Ez az utolsó falu a határ előtt, ahol havonta egyszer tartanak misét, amelyen – egyébként, ha nem jönnek a vándorlók – négyen szoktak megjelenni.
*
Baksa után Csányoszróba tartunk, és a Vasemberről beszélgetünk. Ugyanis feltűnt, hogy a pap töltőre rakott telefonján ez a képregényhős a háttérkép. A plébános ugyanis felkérte a Vasembert, Thort és az Amerika kapitányt szinkronizáló színészeket, mondjanak fel egy, a karakterekhez passzoló, imádságos szöveget. Vasember magyar hangja, Fekete Ernő és Amerika kapitány hangja, Zámbori Soma már válaszolt is Attila atyának, aki szereti a fiatalokat ilyen popkulturális utalásokkal megszólítani. Vagyis a tanítást összehozni szórakoztatóiparból ismert karakterekkel, hiszen azok is erkölcsi igazságokat fogalmaznak meg.
– Nem blaszfémia ez, hiszen valószínű, hogy Jézus is olyan sztorikat hozott a példabeszédében, amelyek akkor keringhettek a Szentföldön. Nekem a képregényekben is tetszett, hogy a hősök halhatatlanok és sebezhetetlenek, de már egyre jobban közelítenek az emberek felé. Thor például depis lett, és alkoholista – magyarázza. Igyekszik nyitni a fiatalok felé, noha megosztó személyiségnek írja le magát.
Leginkább azért, mert nem keresztel meg mindenkit „csak úgy”.
– Akkor a keresztség nem lenne vállalás – mondja, megjegyezve, hogy sokan győzködik őt, hogy szakítson ezzel a gyakorlattal. Mire ő azt feleli, hogy ő már csak azért sem hagy fel ezzel, mert látja az eredményét annak, hogy korábban száz gyermeket kereszteltek egy itteni faluban. Nem kis szám ez, hisz ne feledjük: azon a vidéken suhanunk át a pap kombijával, ahonnan Kodolányi János megismertette az egykézés fogalmát. Csakhogy ezeket a gyerekeket felnőve nem látja a templomban Attila atya.
A csányoszrói Anna nénit viszont igen: érte el is megyünk, a plébános viszi őt a helyi Jézus Szíve kápolnába, amelynek szintén nem mindennapi a története. 1950-ben épült, és szó szerint újsághirdetésben kérték a hívek segítségét berendezésre. Kemény idők voltak azok minden egyházközösség számára, azonban e helyt alighanem az átlagosnál is nehezebb volt a hitvallóknak. Egy évvel a kápolnaalapítás után ugyanis fel kellett adniuk szinte ugyanazt a segélykérő hirdetést. De ma már ott áll a padokon az egyházmegye szentképe, és rajta az üzenet: „Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette.”
Mise előtt Attila atya megkérdezi Anna nénit, megfelel-e neki, ha szenteste délután fél kettőkor lesz „éjféli” mise. Szóba kerülnek a kijárási korlátozások is, amely kapcsán a plébános megjegyzi, hogy „örülök, ha ma tízen összejövünk”, majd tisztázza: hogy nem ez a lényeg.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
