Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet… – így ír első levelében János apostol, a szem- és fültanú. A szerző – akár ő, akár valamelyik tanítványa fogalmazza meg ezeket a sorokat – fontosnak látja megemlíteni, hogy nem csak látható és hallható, bizonyos távolságból megfigyelhető, hanem nagyon is tapintható volt az Isten Fiának jelenléte. Mindezt ráadásul úgy mondja, hogy világos legyen, itt nem valami extázisos érzékelésről beszél, amelyben az ember kimozdul, eltávolodik (ex: el-, ki-; sztaszis: állás, helyzet) az anyagi létezéséből, hogy a szenttel kapcsolatba kerülhessen, hanem őhozzá érkezett oda és lett evilági valóság Jézus Krisztus (Vályi-Nagy Ervin).
Ha valamikor, 2020 karácsonyán biztosan jól érti mindenki, mit jelent a látáson és halláson túl tapintani: megérinteni, megfogni. Az év nagy részében szerte a világon komoly gyakorlatunk volt abban, hogyan tartsunk távolságot. A máskor a másik felé udvariasan nyújtott nyitott tenyér mostanában nem azt jelenti, hogy békés a szándékom, hanem sokkal inkább veszélyt hordoz, és azok most a legjobb szolgáltatók, amelyek érintésmentességet hirdetnek. Online volt a húsvét, és online lesz a karácsony, a dal is azt mondja, hogy csak hang legyen és fény (Lovasi) kevés. A jelenléthez is, a közelléthez is. A pásztorok sem elégedtek meg azzal, hogy hallották az angyali szózatot, hanem elmentek egészen Betlehemig, a napkeleti bölcsek sem csak követték a fényes csillagot, hanem amikor az megállt egy bizonyos hely fölött, akkor bementek – a lehető legközelebb.
Fény- és hanghatásokkal, természeti jelenségeken keresztül, és még tovább, angyalokon keresztül sokszor és sokféleképpen üzent Isten a teremtett világnak. Próféták által szólt régen néked az Isten, / S az, kit igért, imé végre megadta Fiát – ahogy Sylvester János, az első magyar nyelvű Újszövetség fordítója és egyben az első magyar nyelven író esszéista híres verses előszavában olvassuk. A végre itt nem kicsinyli az eddigi isteni megszólalásokat, dehogy! Egyszerűen csak azt mondja, amit János evangélista is: az idők teljességében az Ige testté lett. A megszólalások, a jelek, az üzenetek tapintható jelenlétté, mégpedig örömet, békességet szerző, félelmet űző és üdvösséget adó jelenlétté lettek.
Érzékszerveink működési területe jól behatárolható. Látni távolra is látunk, modern eszközeinkkel áttételesen akár a világűrig is, a hallásunk sem függ a távolságtól, és bár „szagos tévé” még nincs (pedig „nagy kincs” lenne, legalábbis Földes László Hobo szerint), de a jó illatot (és persze a rosszat is) messziről megérezzük. A tapintáshoz azonban közvetlen kapcsolat kell, ahhoz a másfél méteres távolság is sok. Az érintés van a legközelebb hozzánk, és abban vagyunk a legközelebb a másikhoz. És ami még különlegessé teszi, az az egyidejűség. A szemünk láthatja rég kihunyt csillagok fényét, meghallgathatjuk (hallgassuk is meg!) Kossuth Lajos hangját a múltból, de egy kézfogás mindig jelen idejű. Amit látunk, hallunk, más is ugyanúgy láthatja, hallhatja, az érintés bensőséges, több titkot rejt. Balogh Ádám egy megrendítően szép versében így hasonlít egy érintést és annak következményét az ember belső, érzelmi működésének mechanizmusához: Ahogyan kérész súrolja a víztükröt, / nem is sejtve, hogy talán hamarabb / elhal, mint az általa gerjesztett hullám, / úgy szívtájékon sem lehet biztosan tudni, / hogy a felgerjedt fájdalom, vagy maga / a szív hal el hamarabb.
Pilinszky híres versében (A fényességes angyal is – Emlékezés egy világháborús karácsonyra) olyan érzékletesen mutatja ezt be. Az égbolt elsötétedett. / S akár a végitélet / zord fellege tört volna ránk, / a föld is oly sötét lett. // Gyermekszívünk is oly nehéz! / A házak és a kertek, / az egész törékeny világ, / éreztük, velünk reszket. // Aztán a roppant csöndön át / puhán és észrevétlen, / a hangtalan meginduló / és puha hóesésben, // akár a fényes pelyhek is / vigyázva földet értek, / a fényességes angyal is, / ő is a földre lépett. Elsötétedés és fényes pelyhek, reszkető világ és roppant csönd – csupa látni- és hallanivaló – de a vers végén a legbiztosabb valóság az angyal földre lépésének bizonyossága. Ahogy olvasom a verset, szinte érzem a saját lábamban ezt az érintkezést a földdel.
Az első karácsonykor Istennek ez a közelsége lett jelenvalóvá a világban. Nem ekkor jött közel az emberhez, hiszen ő sosem volt távol, a teremtéstörténet szerint keze alkotása az ember, lelkét lehelte bele, mi mentünk és megyünk újra és újra egyre és egyre messzebb. Pedig, ahogy Illés próféta története is mutatja, sokszor és sokféleképpen mutatta meg magát. Illésnek közvetlenül szólt: Gyere ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés? Ez a halk és szelíd hang a betlehemi gyermekben, a felnövő názáreti prófétában, az önmagát értünk áldozatul adó Krisztusban mindenkié lett.
Egy kevésbé ismert, mert a hagyomány szerint nem a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó történet szerint amikor Jézust a szülei a törvények szerint bemutatni elvitték a templomba, két ember is találkozott vele, egy Anna nevű idős asszony és egy Simeon nevű férfi. Utóbbiról nem írja a Biblia, hogy idős lenne, de azt tudjuk, hogy igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. Róla konkrétan írja Lukács evangélista, hogy a Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent.
A keleti kereszténység mind a mai napig (és a múlt század óta a nyugati is, újra) a „találkozás” ünnepeként tartja számon. Rembrandt festményén elemi erejű az a ragyogás, ami a gyermektől sugárzik az őt körülvevőkre, és ott a festő iróniája is: a szokások szerint munkáját végző pap csodálkozó arca, mint aki nem érti, miért is van akkora boldogság ebben a találkozásban. Mind a református, mind a katolikus liturgiában fontos mai napig az a hálaének, amelyet az evangélium szerint itt Simeon elmond. A reformátusok kedvelt úrvacsorai záróéneke ez (Szenczi Molnár Albert szép verselésében), míg a katolikus liturgiában a napi zsolozsma állandó része a (latin nyelvű fordítás kezdőszavai után elnevezett) Nunc dimittis. Uram, bocsássad el / Szolgádat békével, / Szent ígéreted szerint, / Mert te idvezítőd / Én szemeim előtt / Nékem nyilván megjelent. // Kit világos fényül / Pogányoknak küldél, / Kinek fényességével / Nyilván kijelenék / A szent Izráelnek / Nagy dicsősége széjjel.
Az üdvösség kézzelfogható közelségbe került, a közelség isteni attribútum és egyben felfoghatatlan ajándék. Isten közelsége erő, bátorítás. Jézust is sokan érintik, mert az érintése gyógyít: Jairus lányának megfogja a kezét, a naini ifjút is megérinti, úgy gyógyítja meg. A betsaidai vakot kézen fogva kivezeti a városból, mielőtt meggyógyítaná a vak szemére kent sárral. Péter anyósát is érintéssel gyógyítja, a süketnéma nyelvét megérinti. Hozzá is hozzáérnek: a törődés jeleként (Mária Magdolna), de ártó szándékkal is, amikor megragadják, keresztre feszítik, Júdás, amikor csókkal árulja el. Feltámadása után előbb nem engedi megérinteni magát, majd a hitetlenkedőnek nevezett Tamásnak azt mondja: tedd a kezed a sebeimhez.
Lányi András mondja egy beszélgetésben Tóth Szabolcs Töhötöm nagyszerű portréinterjú-podcastjeben (Az élet, meg minden), hogy óvatosan kell bánni a humanizmust hirdetőkkel, mert az ember gyakran mondja azt, hogy „az ember”, de ilyenkor nem a másik emberre gondol, hanem legtöbbször saját magára. Továbbgondolva ezt, úgy látszik, igazán egyedül csak az Isten „humanista”, aki ha azt mondja, „ember”, akkor egészen biztosan az emberre gondol. Ránk. Közelsége nem csak Jézus kortársainak adatott, hanem mindannyiónknak. Az öröm kényszerében továbbadott üzenet közösséget teremt. … Az apostoli „mi” nem kizáró, hanem magába ölelő jellegű. – írja fent idézett magyarázatában Vályi-Nagy Ervin. Így olvasható karácsonykor János levelének folytatása: Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
