Az esszé első részét itt olvashatja.
3.
A teljesség felé megjelenése zavarba hozta az úgynevezett „szakmát”, az irodalomkritikusokat, akik a költőtől elsősorban verset vártak, míg a széles olvasóközönség között mindmáig az egyik – a Psziché-kötet szerepversei és a Bóbita gyerekversgyűjteménye mellett – legnépszerűbb Weöres Sándor-könyv, számtalan kiadást, utánnyomást élt meg. Sokan úgy gondolták, hogy Hamvas Béla hatása és gondolatai „csaknem egyszerű utánzáshoz vezettek”, mások szerint az „aforizmikusan tömör fejtegetések”, amelyek „rokonai a régi misztikusok hasonló írásainak”, nem mások, mint szerepjátékok a költőtől, s dehogy gondolja komolyan az itt leírt „életbölcsességeket”.
A magyar irodalmi hagyományban két különböző megközelítése is él e könyvnek, ahogy magának az egész hibásan „spirituális irodalomnak” nevezett szemléletnek is.
Az egyik szerint, amely a korabeli kritikák értetlenségét viszi valójában tovább – ez lett az irodalomtudomány által elfogadottabb –, a „meditatív irracionalizmus”, az „érzelem nélküli szeretet” és az „egykedvű részvétlen kontempláció” áll szemben korának törekvéseivel, a társadalmi cselekvéssel, az individualista szemlélettel, avagy a nyugati világra olyannyira jellemző, az „ént” a középpontba helyező, egoista szemlélettel. Voltak, akik ezt a fasizmus árnyával magyarázták – hiszen Weöres a második világháború alatt írta művét –, és ezzel indokolták, hogy annyira reménytelennek látta a jövőt, s nem hitt a kommunista állam jövőképében. Volt olyan értelmezője is Weöres művének, aki szerint azonban a reménytelenség nem teljes, hiszen az „alkotás és alakíthatóság lehetőségét” veti fel „irracionális esztétikájában”.
Mindezen értelmezések azonban csak felületükben érintik a művet, s alig van köztük olyan, amely a mű alapgondolatáig elhatol, mint például ahhoz, amit a műben rejtetten és nyíltan is megjelenő, az Upanisádokból és Schopenhauer filozófiájából jól ismert „Tat tvam aszi” jelent (तत् त्वं असि – szanszkrit), vagyis hogy „Ez vagy te”, azaz mindenben mindenki jelen van, minden én, és semmi sem én. Minden egy és azonos, és semmi sem. Ez a kozmikus harmónia, a dharma lényegi tulajdonsága, amely a változó világban végtelen áramlásban és változásban van, s ennek az áramlásnak része a művészet és élet. Sőt, nemcsak elszenvedői vagyunk a teremtés nagy folyamatainak, hanem résztvevői, eszközei is, s e teremtésben való részvétünk felismerése a tudatosságunktól, éberségünktől függ.
Ezek a gondolatok azonban továbbmutatnak a másik, kevésbé jellemző, későbbi értelmezésekre, amelyek inkább az úgynevezett „távol-keleti boldogságfilozófiák” felől kívánják olvasni e könyvet. Kiemelik e keleti hatások öt nagy áramát a Nyugatra nézve, úgy, mint a görög civilizáció végső fázisa, Nagy Sándor és a hellenizmus kora, Róma szétesése és az ókeresztény tanok megjelenése, a romantika és a legerősebb hullámnak a XX. század elejét tekintik. E korszakokban közös volt, hogy a benne élő embereket elöntötte a bizonytalanság, a hit elvesztésével járó magára hagyatottság érzése, a stabilnak és öröknek képzelt kulturális felépítmények megrendülése, az egyén befelé fordulása és a szenvedés elviselhetetlensége. Mindezek egyébként különösen igazak a második világégés közben – és ma – élt emberekre is, így Hamvas Bélára és Weöres Sándorra is, ugyanakkor nem biztos, hogy csak azért, mert ilyen erős impulzusa volt kutatásaiknak, még nem valóságos és nem igaz, amit találtak és feltártak műveikben.
Ha A teljesség felé könyvet részleteire szedjük, külön-külön találhatunk benne olyan elemeket, amelyeket a szerző akár a már említett gyermekkori hatásból, az antropozófiából vagy a korabeli európai pszichológiából, különösen C. G. Jung műveiből meríthetett. De fellelhetünk olyanokat is, amelyek Buddha tanításaira emlékeztetnek, úgymint a „középút tanítása a materializmus és istenhit között”. Ám míg Buddha azt tanítja, hogy minden „szenvedés” (v. ö. दुक्ख, dukkha – páli. Megj.: igazából a ’szenvedés’ szó nem teljesen fedi le az eredeti jelentést, amely ’nem-könnyű’, talán bölcsebb ezt magyarul ’nem-tudásnak’ fordítani), szóval a nem-tudás szenvedésének oka a vágy, addig Weöres Sándor szerint (a védikus hagyományhoz hasonlóan) maga a ’nem-tudás’ a szenvedés forrása, nem pedig a vágy (v. ö. अविद्य, avidja – szanszkrit). A vágyak valójában kötődések és a tudás révén feloldott kötöttségek lelki nyugalomhoz vezetnek. Az írások paradoxonjai – bár ezt senki se írta le eddig – sokkal inkább a későbbi buddhista hagyomány nagy filozófusaira, Nágárdzsunára (नागार्जुन, II–III. századi indiai filozófus) és Kumáradzsívára (kínai: 鳩摩羅什, pinjin: Jiūmóluóshí, 344–413) emlékeztetnek, mint magára a Buddha beszédeire.
Részleteiben – A teljesség felében éppen úgy, mint Weöres más verseiben is – egyértelműen észre lehet venni a keresztény hatást, amelyet nagyon erősen igyekszik a szerző elhatárolni a vallástól, ezért mondja, hogy „Dúld fel hiedelmeid, a hit légy te magad” –, később pedig elsősorban a kereszténység legfontosabb üzenetére rámutatva: a felebaráti és önzetlen szeretetre. Itt azonban egy pillanatra meg kell állnunk és ki kell tekintenünk mind A teljesség felé szövegvilágából, mind annak „boldogságfilozófiák” felől való, érdekes, de sajnos egyoldalú olvasatából. Eleve problémás „boldogságfilozófiának” nevezni az antropozófiát, a kereszténységet, a buddhizmust, amelyeknek nyomai e műben fellelhetők.
Különösen érthető ez, ha a negyedik és legnagyobb hatást emeljük ki: a taoizmust. Mi az a tao, vagy pontosabban, ahogy a kínaiak is mondják: a dao?
„道可道，非常道。名可名，非常名”
Azaz:
„Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája mondható,
nem az örök szó.”
Lao-ce: Az út és erény könyve. Weöres Sándor fordításában.
Vagy:
„Az értelem, amit meg lehet nevezni,
nem az örök értelem,
A név, amit meg lehet nevezni,
nem az örök név.”
Taoteking. Hamvas Béla fordításában.
Vagy pedig saját fordításban:
„A dao, amit kimondasz, nem az örök dao.
A név, amit nevén nevezel, nem az örök név.”
Ez a Daodejing (Tao te king) első sora, s egy Kínát nálam jobban ismerő barátom szerint elég, ha egy kínainak ennyit mondok, mert biztosan érteni fogja. Mindenki másnak jól látható, hogy Hamvas és Weöres fordítása is mennyire nagy jelentéstartományt tár fel, mennyire nehéz ezt bárhogyan máshogy, mint kínaiul megfogalmazni, hacsak nem lehetetlen. Úgyhogy inkább idézem Hamvas Béla említett tanulmányát, A tao virágait:
„A tao őskori kínai szó, ezért teljességgel lefordíthatatlan. Nem csak azért, mert őskori és kínai, hanem azért is, mert a létnek olyan köréből való, amelyből kétezer ötszáz évvel ezelőtt kiestünk. (…) A tao nem a csend, a béke, a nyugalom, a bölcsesség, a tisztaság, az egyszerűség, De a tao a csendben, a nyugalomban, a bölcsességben, a tisztaságban, az egyszerűségben lakik. Maga a tao megfoghatatlan, láthatatlan, taníthatatlan.” Hamvas Béla: A tao virágai.
Nos, ez a megfoghatatlan, leírhatatlan tao – vagy pontosabban dao – van jelen A teljesség felé majdnem minden sorában. Olyannyira, hogy A teljesség felé könyvvel párhuzamosan, tehát a negyvenes években írott és fiókban maradt, az olvasóközönség számára teljesen elfelejtett, és csak 2013-ban (!) publikált, de szorosan e művéhez kapcsolható „Én, a határtalan szellem” című nagy ívű, 49 költeményből álló versciklusban a szerző azonosítja magát és meghaladja magát, amikor úgy kezdi énekét, hogy
„Szólok, én, a határtalan szellem
a kicsiny emberen keresztül.
Szólok, én, Lao-ce,
más életen keresztül.”
Weöres Sándor: Én, a határtalan szellem
Nincs azonban külön e könyvben sem a kereszténység, a buddhizmus, a taoizmus, mert nem keresztény, nem buddhista és nem is taoista e könyv. Ez a könyv a Hagyomány talaján áll, éppen úgy, mint a kereszténység, a buddhizmus és a taoizmus is. Ugyanabból a forrásból merít, mégis mást (is) mond.
Végezetül arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy mint „mond a teljesség felé”? Ez a könyv az én értelmezésem szerint az alapállás realizálásáról szól. Arról, hogy van vallás nélküli hit, s az nem alacsonyabb szintű, hanem sokkal inkább univerzálisabb. Az emberi élet értelme a teljességre törekvés, amelyet az alázat révén érthetünk meg, s akkor, ha az énünket – bármit is értsünk én alatt – kiszélesítjük a mindenségre. Ebből a tudásból fakad az, amit nem nevezhetek máshogyan – Várkonyi Nándor definícióját elfogadva és tovább építve –, mint hogy kozmikus költészet. A kozmikus költészet nem magyar, nem kínai, nem tartozik semmilyen néphez sem, mégis elválaszthatatlan a népektől, s elválaszthatatlan a személytől, akiben megfogalmazódik. A nyelv eszköze, az emberi lény lényegét tárja fel. A kozmikus költészet egyszerre megszólít, személyes, ahogy az egyes ember is, mégis benne áll az univerzumban, nem idegen tőle, hanem azonos vele. Weöres Sándor – későbbi verseivel teljesítette ezt ki – A teljesség felében a kozmikus költészet alapvetéseit fogalmazta meg, s amikor olvassuk nemcsak annak nagysága és bölcsessége, szépsége és harmóniája érinthet meg minket, hanem emberen túlisága is.
Nem tehetünk mást, mint hogy újra és újra elolvassuk ezt a kis könyvet és Weöres Sándor kiadott és elhagyott verseit is, hol felcsapva, hol az elejétől a végéig, hol részletekbe menően, hol csak ihletet merítve belőle, mert benne van az egész kozmosz, s a kozmoszban benne vagyunk mi magunk is.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/30. számban? Itt megnézheti!
