Harminc–negyven év, mire kiheverjük a Nemzeti Együttműködés Rendszerének pusztítását – véli Moldova György. Az író szerint az összeomlás keserves lesz, és míg Kádár Jánosnak tíz-húsz, Orbán Viktornak egyetlen szobrot sem állít majd az utókor.
– Rég láttuk.
– Az könnyen előfordulhat. Az is propaganda, hogy a nevemet már nem is emlékszem, hány esztendeje nem írták le. Tudom is, értem is az okát. Talán én vagyok az utolsó kádárista. És azon gondolkodtam, hogy egy figura csak akkor érdekes, ha folyton változik.
– Nem biztos. Sőt, számomra épp az az érdekes, hogy – ha már Kádár János szóba került itt egyből a legelején – mennyire makacsul ugyanolyannak látja ön, mennyire másként látom akár én, közben ide-oda alakul a korszak megítélése, most már van egy jó nagy adag nosztalgia is körülötte, ugyanakkor sokan a NER-t is a kádárizmushoz, Orbán Viktort pedig Kádár Jánoshoz hasonlítják. Merthogy például ugyanúgy kézi vezérléssel működik az ország, mint a szocializmusban, korlátozzák a szabadságot, és nem tűrik az ellenvéleményeket.
– Hát ez furcsa.
– Mert?
– Mert én akkoriban nyugodtan papírra vethettem, amit akartam, és az írásaim korántsem voltak pártos jellegűek. Írtam vad riportokat, vagy ott a Szent tehén, de a rendőrökről szóló Bűn az élet… sem a rendszer dicsérete. Viszont nem az a lényeg, hogy én mit meg hogyan csináltam; egyszerűen csak jó volt akkor élni. És nem azért, mert fiatal voltam. A péntek esték a városban. Teli voltak az utcák, a kocsmák, táncoltak, énekeltek az emberek. Most meg… Hat, hét óra után már nincs szinte senki odakint, és ehhez kijárási tilalom sem kell. Amikor Kalocsán jártam, beszélgettünk az ottaniakkal, ők mesélték, hogy régen minden szórakozóhelyen élő zene szólt, de azon a szilveszteren sehol sem, a legtöbb hely ki sem nyitott.
– Nekem viszont továbbra is az az érzésem, hogy az idő teszi szebbé a múltat, és mindez pusztán nosztalgia. Ahogy az is, amikor az „utca embere” Kádár Jánost a legnagyobb politikusaink közé sorolja.
– Márpedig Szent István és Mátyás király után szokták harmadikként emlegetni, és nem egy, nem két ilyen felmérés született, szóval csak nem lehet mindez véletlen. Orbánnal nem így lesz. Én pedig nem szégyellem, hogy rajongok Kádárért. A szoboravatásán is én mondtam a beszédet. Egyébként nem hinném, hogy akkora lenne manapság a kádári nosztalgia, mert a halála első évfordulóján tizenötezer tisztelője jött el a Kerepesi temetőbe, idén meg jó, ha húszan összegyűltünk.
– Máig kijár a sírhoz?
– Igen. Kimegyek, elsöprögetem a lehullott leveleket, leszedegetem a száraz virágokat. Pedig ’57-ben még meg akartam ölni Kádárt. Le is írtam, hogy aki behívta az oroszokat, nem maradhat büntetlenül. Majd eltelt néhány év, és rájöttem, miről volt szó valójában. Ha visszanézünk, könnyen belátható, hogy a magyar népnek sem előtte, sem azóta nem voltak olyan nyugodt évtizedei, mint Kádár János alatt. Csak hát Pozsgay Imre is megmondta, hogy a hála nem politikai kategória.
– És ha az utókor az Orbán-rendszert is pozitívnak ítéli majd meg?
– Nem hiszem. Azt viszont igen, hogy eljön az idő, amikor Kádár Jánosnak tíz-húsz szobra lesz országszerte, Orbánnak viszont egyetlen egy sem, teljen el bármennyi idő is a bukását követően.
– Amely bukást sokszor sokan megjósolták már, mégsem akar bekövetkezni.
– Nem tudom, hogy megérem-e Orbán rendszerének az összeomlását, remélem, hogy igen. Le lett rombolva az ország, nem szűnnek az ellentétek, mindenki ki van játszva mindenki ellen. Harminc–negyven év, mire mindezt kiheverjük. Mondják, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Keserves lesz. Viszont a diktátorok nem szokták a hivatalukban túlélni az efféle történéseket.
– De Orbán Viktor diktátor?
– Persze. Kádár János is az volt, már amennyiben azt nézzük, hogy osztatlan hatalommal bírt. Amit részben az indokolt, hogy senki sem volt mellette, mivel senkiben sem bízott. Nem volt csapata. Azt mondogatta, hogy az egyik térdemnél ott ül Komócsin – aki szélsőségesen szektás volt –, a másiknál Marosán, nekem pedig köztük kell döntenem. Egyetlen bizalmasa sem volt, a feleségével beszélte meg a dolgokat. De nem a hatalmát féltette, egyszerűen csak egyetlen elvtársa sem nőtt fel hozzá. Talán Horn Gyula volt jelentős politikus az MSZMP-ben, őt viszont nem szerette, mert Horn az egekbe magasztalta, míg végül Kádár megkérdezte tőle: „Mit protezsál engem? Nincs nekem szükségem ilyesmire”.
– Kádár ebbe a magányba őrülhetett bele?
– Bizonyára az utolsó megmozdulására gondol, amit „őrült beszéd”-nek szoktak nevezni. Holott a legkevésbé sem volt az. Teljesen logikus beszéd volt. Kapkodó, idegesen ide-oda ugráló, de Kádár egy nagy balhé után szólt a bizottsági tagokhoz: a kórházból rohant ki egyenesen a SZOT-székházba, ahol négyen akarták lefogni, visszatartani, hogy ne mehessen be az MSZMP Központi Bizottságának tanácskozására. Hatalmas erő volt benne, öregen, súlyos betegen is stramm pali volt, szó szerint lerázta magáról őket, berontott az ülésre, és elmondta, amit elmondott. Majd visszament a kórházba meghalni. De akkor sem lett nyugta, egyes elvtársai később azt terjesztették, hogy papot hívatott a halálos ágyához, és meggyónt.
– Ezt én is hallottam, szóval legenda?
– Az. Ha így történt volna, azóta is ezzel hirdetné magát az egyház.
– De magányosnak magányos volt, és az a csúcson is hatalmas teher.
– Csak ismételni tudom: mert nem bízott senkiben. Hat évet ült börtönben, a felét a Horthy-rendszerben, a másik felét Rákosi alatt, úgyhogy nem sok illúziója maradt. Főként, hogy Rákosiban sokáig hitt. Együtt raboskodtak a szegedi Csillagban, aztán a rákosista rabság komiszabb volt, elvettek tőle minden lehetőséget, nem írhatott levelet, nem olvashatott semmit, aludni sem hagyták. Amikor ’55- ben kiengedték az öreget, semmije sem volt. Mariska néni, a felesége, játékkészítő szövetkezetnél volt bedolgozó. Kőbányán lakott egy szobában, oda ment a sittről Kádár, mégsem jelentkezett senkinél, nem kért senkitől segítséget, végül Rákosi küldte hozzá az egyik emberét, hogy: „Hát Kádár elvtárs, miért nem szólt?” Aztán jött ötvenhat, azt hiszem, harmincadikán beszélt Kádár a rádióban, hogy feloszlatják az ÁVO-t, és megalakul az MSZMP. Úgy fogalmazott: kis párt leszünk, de tisztességes. Annyira megfogott, hogy elhatároztam, én is belépek.
– Belépett?
– Nem. A Köztársasági téri szörnyű, rettenetes mészárlás elsodorta a szándékomat.
– A Színművészetiről viszont kilépett – úgymond.
– Pedig életem legboldogabb időszakát töltöttem ott. Jöttem a nyomortelepről, sokszor még enni sem volt mit, anyám dolgozott, a fater ivott, hamar leléptem otthonról. De mindig is dolgoztam, szóval nem esett nehezemre az iskolapad helyett beállni egy kazánszerelő brigádba. Azért nem volt ennyire egyszerű, és mégsem gondoltam, ami mostanság gyakran megfordul a fejemben. Az egész világot nézve van egy olyan érzésem, hogy Isten ráunt az emberekre. Sokat próbált ezt-azt csinálni, de feladta. Belátta, hogy ez túlmegy a hatáskörén. Elsivárosodnak a viszonyok, a kapcsolatok, még a családon belül is, mert mindenkinek megvan a temérdek terhe, és a másikéból már nem nagyon tud átvenni. De, ha olvasta az Iványi Gáborról írt könyvemet, pontosan tudja, mit gondolok a világról.
– Egyébként miért épp róla írt könyvet?
– Mert őt tartom a legnagyobb élő magyarnak. Nem tudok hozzá hasonlót említeni. Ezt a hatalmas segítő hálózatot kézben tartani, megromlott egészséggel is mindenhol ott lenni, erre csak ő képes.
– Ennek ellenére rendesen megcibálták az utóbbi időkben. Tényleg, vajon miért vált célponttá?
– Ismeri az ügyet?
– Attól függ. Melyiket?
– Orbánnal együtt voltak az ellenzékben, együtt kerültek be képviselőnek. Aztán elágazott a pályájuk, mert Gábor elkezdte a humanitárius dolgokat szervezni, Orbán meg a hatalmat. Orbán nagyon szerette volna, ha Gábor elmegy a miniszterelnöki beiktatására, de nem ment. Aztán olyanokat ajánlottak neki, hogy legyen az egyházi ügyek irányítója, de visszaüzent, hogy nem vágyik hivatalra. Valahol innen indul mindaz, ahova a kettejük története fajult. Persze Gábor is tett ezt-azt, például, amikor a New York Times közölt vele interjút, abban arról beszélt, hogy Orbán borzalmasan tisztességes emberként indult, és egy fasiszta lett, és ezt nem bocsátja meg neki. De Gábor nem keresi az utat hozzá.
– Azon gondolkodom, hogy ha Iványi Gábort tartja a legnagyobb élő magyarnak, akkor nem lehet sok élő politikus idolja.
– Baloldalon nincs. Máshol sem. Egy sincs.
– Ha már baloldal: mit gondol Gyurcsány Ferencről?
– Nagyon okos ember, de egy senki. Mondjuk, sok senki van, és nem ő a legrosszabb.
– És Orbán?
– Jó hatalomtechnikus, de nem politikus. Vagyonépítés meg a baloldali média szétverése, ehhez ért.
– Akkor viszont most már azon agyalok, hogy ha valóban harminc-negyven év, amíg kijövünk ebből, és ehhez csak senkik állnak a rendelkezésünkre, hát, jó nagy pácban vagyunk.
– Az idő majd kitermeli a maga embereit. Lehet, épp ezekben a pillanatokban gondolja egy szürke hivatalnok, hogy valamit tenni kellene, és ő lesz az. Volt egy mondásom, vagy hallottam, már nem emlékszem, hogy újra elindult Szibériából egy kopaszodó ügyvédjelölt, táskájában forradalmi iratokkal. És ki tudja, lehetséges, hogy már elindult, csak nem tudunk róla. De ezért érdekes a történelem
– Rendben, akkor viszont újfent más jár a fejemben, amiről az elején beszélgettünk, hogy mennyi párhuzam van mégiscsak Orbán és Kádár között. Hisz Orbán is magányos vezetőnek tűnik, aki nem bízik senkiben, és a többi, és a többi.
– Balog Zoltán volt Orbán Viktor lelki atyja. Azt szuggerálta bele, hogy Orbán a század kiválasztott embere, olyasvalaki, akiből évszázadonként egy születik a világon. És Orbán ezt el is hitte. Sőt, a mániájává vált.
– Egyébként sokan azt gondolják, hogy Orbán Viktor színjátékot játszik, de szerintem is teljes meggyőződéssel hiszi, hogy neki kell Európát megmentenie.
– Én is hihetném, hogy tudok repülni. De azért ne toljunk mindent Orbánra, azt is fontos megemlíteni ebben az egészben, hogy mindez így alakulhatott, ott van a nép felelőssége is. Amilyen a csorda, olyan a pásztor. Hihetetlenül levizsgázott a magyar nép az elmúlt években. Végignézték, ahogy Orbán Viktor Budapestet és néhány várost kivéve megszállja az egész országot.
– De ha tényleg leszerepelt a magyar nép, az a harminc-negyven év is kevésnek bizonyulhat, mert a legnehezebb szembenézni a múlttal, és azt mondani, hogy „a fene egye meg, ezt közösen hoztuk össze”.
– Beképzelt vagyok, és azt hiszem, hogy én nem voltam benne. Látja, az utolsó kádárista mindvégig kitartott.
Az interjú a Magyar Hang 2020/50. számában jelent meg december 11-én.
