Kocsis Ágnes új rendezését, az Édent is októberben mutatták volna be a mozik, de végül a járványhelyzet miatt halasztották – még a konkrét zárás előtt. Nincs könnyű útja a filmnek, ami egyébként 2020-ban nagyon is aktuális dolgokról, a magányról és az elszigeteltségről mesél. Akár csak a rendező több korábbi alkotása. Ezek mellett kérdeztük őt a Színház- és Filmművészeti Egyetemről és Szécsi Pálról készülő életrajzi művéről is.
– Korábban azt mondta, hogy egy filmmel azért négy-öt évig foglalkozik az ember. Nem nyomasztotta, hogy az Éden elkészültéig tíz év telt el?
–Szerintem három-négy év, amire szükség szokott lenni. Mire egy forgatókönyv igazán megérik, lehet egy év is, de a költségvetés előteremtése is hosszú idő, különösen a koprodukciók esetében. Majd jön az előkészítés, a forgatás, az utómunka. A vágás minimum fél év, hogy jól át tudja látni az ember a filmet, a hang, a trükkök, így az utómunka is egy év lesz. Bemutatás után pedig legalább egy év intenzív fesztiválozás szokott következni, ami remek szórakozásnak tűnik, de valójában kemény munka tud lenni, hiszen interjúk, közönségtalálkozók sora egymás után, és olyankor nehéz elmélyülni egy másik munkában. Sajnos idén ez meghiúsult, az év első felében az összes fesztivál elmaradt, és most is főként online tartják meg őket.
– Csak a körülmények miatt alakult így, vagy úgy érezte, hátráltatják is a munkában?
–2010 májusában mutattuk be Cannes-ban a Pál Adriennt, rá egy hónapra pedig bezárták a Magyar Mozgókép Közalapítványt. Így azt a filmet is csak egy év múlva tudtuk mozikban bemutatni, szinte nulla pénzből, összesen négy kópiával. Mikor másfél év múlva felállt az új Filmalap, eléggé szkeptikus voltam az olyan hírek miatt, mint amik az utolsó vágás jogáról szóltak. A holland producerrel pályáztunk 2011-ben egy uniós finanszírozási programhoz. Előkészítésre meg is kaptuk a maximális összeget, így el tudtunk kezdeni castingolni. Egy idő után úgy döntöttünk, hogy pályázzunk mégis a Filmalapnál. Akkor ismét elölről kellett kezdeni még a forgatókönyv-fejlesztést is, és még csak a utána következtek az egyéb produkciós nehézségek.
– Nem gondolt arra, hogy akkor a köztes időben inkább készít egy rövidfilmet?
–Csináltam egyet, a Magyarország 2011 című Tarr Béla-projektben szerepelt, de csakis az ő kedvéért. Egyébként nem nagyon szeretnék már rövidfilmeket készíteni, mert teljesen másfajta gondolkodásmódot igényel. Mindig is úgy érzetem, hogy a nagyjátékfilm az a forma, amiben igazán jól el tudom mondani, ami engem foglalkoztat, különösen, hogy a szemlélődő típusú filmezés vonz a leginkább. Ebben a kisfilmben kivételesen kipróbáltam a dokumentarista stílusú történetmesélést, ami nem az én műfajom. Hozzám közelebb állnak az olyan kihívások, az a filmkészítési stílus, amiben rizikót kell vállalni, mert nem olyan könnyű hatást elérni.
– Pedig A vírus című rövidfilm népszerű volt, majd az elkészítése után 15 évvel, a koronavírus-járvánnyal nyert aktualitást. Biológus főhősét egy ismeretlen vírus támadta meg, amitől aztán egyre látványosabb vörös foltok kezdték borítani a testét. A szerelme, barátai és kollégái gyorsan eltűntek a közeléből, bár semmi nem utalt arra, hogy fertőző lenne. Látott párhuzamot az ő izolációja és a mostani járvány okozta elszigetelődések között?
–Persze, de ennél viccesebb, hogy tavalyig egyenesen egy világjárványról szóló új nagyjátékfilm-terven gondolkoztam, amit a Szécsi Pál életéről szóló filmet követően szerettem volna megcsinálni. A koronavírus viszont elvette a kedvemet, gondolom, most majd mindenki pandémiákról forgat filmet.
– A vírusban ugye egy olyan fertőzésről volt szó, ami látványos nyomot hagy, de nem jár semmiféle fájdalommal vagy komoly megbetegedéssel. A koronavírus viszont láthatatlan, de komoly bajokat okozhat.
–Az érdekelt, hogy az emberi kapcsolataink mennyire erősek, meddig tartanak ki. Amint kiderül, hogy a főhőssel valamiféle meghatározhatatlan, esetleg másokra veszélyes probléma van, félelmében mindenki eltávolodik tőle. Magányosan kell élnie egy átlátszó sátorban mindaddig, amíg váratlanul el nem múlik a betegsége. Meddig tart vajon a szeretet és a hűség, a mások iránti lojalitás, és mennyire helyezzük előtérbe a saját érdekeinket, mennyire vagyunk képesek szeretteinket cserben hagyni, hogy magunkat mentsük?
– Mire számíthatunk hosszú távon? Ugyanaz lesz, mint A vírusban, hogy elmúlik a dolog, és minden megy tovább látszólag a régi kerékvágásban?
–Szerintem igen. Sajnos. Úgy látom, hogy az emberek többsége nagyon nehezen tanul bármiből is. Amíg nincs óriási baj, hajlamosak nem törődni egy problémával, így azokkal a kérdésekkel sem, hogy mi okoz egy ilyen világjárványt, vagy mi lesz a bolygónkkal. Az Édenben például az is foglalkoztatott, hogy az emberi kapcsolatainkat mennyire befolyásolja az, ahogy a környezetünkkel bánunk, ahogy tönkretesszük azt az élőhelyet, amely minket körülvesz. Közhely, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolatok, mégsem becsüljük eléggé őket. Amíg pedig nem omlik össze minden, a legtöbb ember individualista, nem szívesen köt kompromisszumokat. Sokan, bár egyetértenek azzal, hogy óvni kell a környezetet, de azért a dízelautójuktól, a kapszulás kávéfőzőjüktől, vagy az ásványvizüktől nem szívesen válnak meg. Mert a „sok kicsi sokra megy”-be ők nem tartoznak bele.
– Viszont az individualizmusnak köszönhetjük azt, hogy az egyéni szabadságjogokat ennyire fontosnak tartjuk, nem? Mégis csak megvan a maga jótékony hatása mindannyiunk életére.
–Az egyéni szabadság nagyon fontos, azonban dízelautó nélkül is nagyon szabadon lehet élni. És azért az egyéni szabadság sem végtelen, hiszen közösségekben élünk. Fontos lenne végre lépéseket tenni a Föld megóvása érdekében, és persze az se megoldás, hogy ezt az egyénekre hárítjuk. Számít, hogy minden ember környezettudatosan próbáljon élni, de ettől még kormányszinten kellene szabályozni a környezetvédelmet. Én figyelhetek folyamatosan a vízfogyasztásomra és az ökológiai lábnyomomra, de amíg lesz nejlonszatyor a közértben, addig az emberek el fogják azt venni. Ameddig sokkal drágább a bioélelmiszer, amelynek termelése során nem terhelik a földeket és az élővilágot műtrágyával és rovarirtókkal, addig nyilván csak kevesen fogják azt választani. És nem csak betiltani kellene dolgokat, de alternatívákat is kínálni helyettük.
– Az Éden bemutatóját már akkor halasztották, amikor még nyitva lehettek a mozik. Miért?
– Nagyon sok filmet elhalasztottak, keveset mutattak be ebben az időszakban. Az Éden premierjét októbert 15-re terveztük, és sajnos erre számítottunk, hogy előbb-utóbb bezárják a mozikat, és a filmnek nem lesz kifutása. Csináltunk belső felméréseket, és azt láttuk, hogy a mi közönségünk, amibe a középkorú és az idősebb korosztály is beletartozik, már októberben is félt moziba menni. Ez a film kimondottan nagyvászonra készült, és azt szeretném, hogy minél többen nézzék meg majd moziban. A moziélmény nagyon fontos, teljesen más érzelmi hatása van hatalmas vásznon másokkal együtt filmet nézni, mint egy kis képernyőn. Sokak számára meglepő lehet, de a film ritmusa is más lesz nagyban. Amikor vágjuk a filmet, nagyon fontos, hogy megnézzük nagyvásznon is. Sokszor, ami jónak tűnik a képernyőn, az nagyban máshogy hat: ami hosszú, az lesz jó ritmusú a vásznon. Egy ilyen szemlélődő típusú filmnél pedig a moziban sokkal könnyebb elmerülni a film világába.
– A Pál Adrienn is hosszú volt egyeseknek a több mint két órájával, erre az Éden még rá is vert annak a játékidejére. Nem tartott tőle, hogy ez már végképp sok lehet bizonyos nézők számára?
– Olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik, és egyébként olyan sem, hogy senkinek. Nem attól tartok, hogy valami hosszú lesz, hanem hogy nem fog működni. Nem a játékidőtől lesz valami hosszú, hanem ha nem köt le. Egy 25 perces film is okozhat pokoli unalmat, ha nem találom érdekesnek. Ez egyébként általános probléma, hogy sokan azt hiszik, hogy valami jobb, ha rövidebb, és ez egyáltalán nincs így. Persze, ha valami rossz, akkor jobb, ha rövidebben rossz, de ha annyira lerövidítünk valamit, aminek nem az az eredeti formája, akkor azt megsínyli. Az Édent a forgatókönyv alapján eredetileg is ilyen hosszúra terveztük. A vágás során nagyon sok tesztvetítést tartottunk, és az volt az általános tapasztalat, hogy akik tudtak menni a filmmel, azok számára egyáltalán nem volt hosszú, sőt meglepődtek, hogy két és fél óra volt.
– Hogyhogy?
– Az Édenben nincs aláfestő zene, és hosszú beállításokkal dolgoztunk. Ez egy kontemplatív stílusú film, ami figyelmet igényel, hiszen nem vezetjük a nézőt, sok mindent rábízunk, hogy ő maga vegyen észre dolgokat. Időt hagyunk a gondolatoknak, a megfigyelésnek. Aki nem tud erre rákapcsolódni, az persze hosszúnak fogja érezni. Ahogy én is így vagyok időnként egy akciófilmmel. Borzasztó hosszúnak tudom érezni, hogy már tíz perce lövöldöznek, de fogalmam sincs, ki kire, és mi értelme az egésznek. Ezek szubjektív dolgok. Csak azzal tudok foglalkozni, hogy olyan filmet készítsek, amit én a legjobbnak tartok, és hogy azoknak, akik erre fogékonyak, tetsszen. Az idő pedig egy fontos faktor: a megértés rövid idő alatt bekövetkezik, de az érzelmi hatáshoz több idő kell. Volt olyan néző is, aki tíz év távlatából azt mondta: neki akkor hosszú volt a Pál Adrienn, de mégis beleégtek a képek, ma is hatással vannak rá, nem tudja kiverni őket a fejéből. Számomra nem a pillanatnyi tetszés érzése a fontos, hanem hogy később is megmaradjanak a film által keltett érzések, és a moziból kijövet, vagy akár évek múlva is elgondolkozhassanak rajta. Amúgy mindegyik filmemben van egy kis humor is, ami azért szerintem segíti a befogadást.
– Az ezekben a filmekben megjelenő magány mennyire a saját életéből jön?
– Bovaryné én vagyok, mondta Flaubert. Persze ez nem azt jelenti, hogy a filmjeim rólam szólnának, de nem tudok másról filmet csinálni, csak azokról a témákról, amik engem foglalkoztatnak.
– Magányosnak érzi magát?
– Időnként mindenki magányosnak érzi magát. Ami fontosabb, hogy ez egyre súlyosabb problémája a modern világunknak, s ahogy mind jobban benépesedik a Föld, úgy rendezkedünk be egyfajta társas magányra. Azt persze nem tudhatom, hogy magányosabbnak érzem-e magam, mint a többi, magát időnként magányosnak érző ember. Minden érzés nagyon szubjektív. A művészet pont arra jó, hogy ezeket az érzéseket megosszuk egymással. Egyfajta kommunikáció a közönséggel, és ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy mégsem vagyunk egyedül az érzéseinkkel.
– De mi változott a korábbi időkhöz képest?
– Talán az, hogy korábban nem volt ennyiféle eszköz, ami leköti a figyelmünket, nem volt otthon nagyon mit csinálni, ezért az emberek többet voltak együtt. Nem voltak ekkora nagyvárosok. Érdemes megnézni, mennyi időt töltünk a Facebookon, híreket olvasva vagy épp tévét nézve. Mindenesetre azért a „bezzeg az én időmben”-szövegekbe sem akarok belecsúszni. Változik minden, nem biztos, hogy egyértelműen rosszabb vagy jobb irányba, de az biztos, hogy a digitális világ a mostani állapotában jobban eltávolít minket egymástól. A társas érintkezés rengeteg megpróbáltatással jár. Az embereknek sokszor nehézségeket okoz, hogyan lehet a másikat megismerni, hogy kerülhetünk közel a másik emberhez, és ennek milyen következményei vannak. Társas lények vagyunk, szeretnénk kapcsolódni, de nem mindig sikerül. Minél több köztes eszköz kerül be az emberi kommunikációs térbe, annál nehezebb a valódi megismerés és a valódi kommunikáció, annak ellenére, hogy látszólag összeköti az embereket. A gyerekek ma már csetekben beszélgetnek egymással a legszívesebben. Persze az is lehet, hogy az emberi kommunikáció átalakulóban van, és száz év múlva már nem is fogjuk érteni, hogy minek is kellett élőben beszélgetni.
– Van a filmben egy egyedi megoldás is: játszik benne Kardos Róbert, de másik színésznek adja a hangját, miközben őt meg Znamenák István szinkronizálja. Nem furcsállotta ezt a megoldást?
– Évát Lana Baric horvát színésznő játssza, a férfi főszerepet pedig a belga Daan Stuyven. Angolul játszottak, így az utómunka során magyarra szinkronizáltuk a párbeszédeiket. Az előkészítés során éppen Kardos Robi és Daan jeleneteit próbáltuk, ott ültek egymás mellett, és akkor beugrott, hogy Robi kellene legyen Daan magyar hangja. Ennek ellenére nagyon szerettem volna, ha Robi szerepel a filmben, a Pál Adriennben már dolgoztunk együtt, így azt mondtuk, hogy majd meglátjuk, valahogy megoldjuk, ha eljön az ideje. Aztán a hangcasting során sokakat meghallgattunk, de végül tényleg Robi hangja passzolt a legjobban Daanhoz. Ez végül elég vicces jelenetekhez vezet, a hangja a testével beszélget időnként. Jókat nevettünk ezen. Persze, csak azoknak lesz feltűnő, akik ismerik őt. Nagyon sokat dolgoztunk a szinkronon, sokkal többet, mint egy külföldi film esetében, a színészek – Éva hangja Für Anikó volt – nagyon komoly teljesítményt nyújtanak a hangjukkal, hiszen a színészi játék nagy része a maga hanglejtés, és azok az érzelmek, amelyek átjönnek a beszéd során. Egyébként Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjében Udo Kiert Cserhalmi György szinkronizálta, aki szintén játszik a filmben, Cserhalmi viszont Garas Dezső hangján szólal meg. Szóval nem ez az egyetlen ilyen eset a magyar filmtörténetben
– Szerepel az ön kislánya is a filmben. Nem volt zavarban a közös munkától?
– Ez érdekes, mert a gyerekekkel általában úgy forgatok, hogy megkérem a szülőket, arra az időre inkább fáradjanak ki, ugyanis a kisgyerekek teljesen máshogy viselkednek a szüleik jelenlétében. Ezt viszont nyilván nem tudtuk megtenni Majával. Nagyon sokat próbáltunk előtte, és gyakorolta másokkal is a szöveget, ez sokat számított. Amikor a forgatókönyvbe kezdtem, még nagyon kicsi volt, de mire eljutottunk a forgatásig, épp akkora lett, mint a filmbéli kislány. Szerettem volna elkerülni, hogy én toljam a filmes pálya irányába, de úgy éreztem, azt sem tehetem meg, hogy hívok egy másik, ugyanakkora kislányt a szerepre. Megkérdeztem, akar-e benne lenni, először gondolkozott rajta, aztán igent mondott. Egy forgatáson a jelenetek felvételét elég sokan figyelik közelről a stábból, de azért többször is volt, amikor elbújtam a kamera mögé, hogy a jelenlétem ne zavarja őt.
– A Szécsi Pálról szóló filmje mikorra várható?
– Még dolgozom rajta egy kicsit. Bár a Filmalap már elfogadta a forgatókönyvet, de még nem vagyok vele elégedett, szeretném átírni valamennyire. Kicsit lassan megy, a karantén alatt nem sikerült. Nem mintha az én életem sokat változott volna, ugyanazt csináltam akkor is, mint egyébként: otthon írtam, esetleg online tanítottam. Az iskolát viszont bezárták, így a kislányom jelenléte mellett kevésbé tudtam elmélyülni a munkában.
– A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett ön is. Mennyire derűlátó a jövőt illetően?
– Fantasztikus, milyen támogatottsága van az ügynek. Elképesztően ügyesen csinálják a fiatalok, ötletesek, kreatívak. Az pedig nagyon okos és bölcs, hogy hiába mondanak bármit, próbálják belekeverni a pártpolitikát, ők nem hajlandóak besétálni ebbe az utcába. A vezetőik, mármint akik eddig is vezették az egyetemet, pedig elképesztő intelligensen, megfontoltan nyilatkoznak, nem ragadja el őket közben a hév. Nagyon büszke vagyok Németh Gáborra is, akivel együtt írtuk az Éden utolsó változatait, ahogy a Szécsi Pálról szóló forgatókönyvet is, utóbbit Enyedi Évával hármasban. Őszintén remélem, hogy lesz eredménye ennek a küzdelemnek, mert ha ezt is szétverik, az életre szóló szégyenfolt marad. Nem tudom, később hogy fognak tükörbe nézni, akik ezt véghez viszik.
– Ők azt gondolják, nekik van igazuk, és eddig az ő világnézetüket nyomták el.
– Én nyolc évig jártam oda, öt évig a rendező szakra, aztán háromig a doktori iskolába. Soha, egyszer sem fordult elő, hogy bárki a politikai nézeteimre lett volna kíváncsi, hogy erről szó lett volna, vagy hogy bárkit bármilyen irányba befolyásoltak volna. Volt, aki vallásos volt, más másban hitt, de azt csak onnan tudtuk, ha ő maga erről beszélni akart, és én olyat nem tapasztaltam, hogy emiatt bárkit befolyásolni akartak volna.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg, november 20-án.
