Mindössze néhány hónap kellett ahhoz, hogy az új típusú koronavírus biológiai organizmusból filozófiai problémává váljon, és így a járványt diskurzusként is kezelhessük. Ez igény szerint könnyebbséget jelenthet mindazok számára, akiknek a virológia, az epidemiológia és az immunológia bosszantóan belterjes és obskúrus tudományok, hiszen ezeket immár gond nélkül ki lehet zárni a fertőzés terjedéséről szőtt történetből. Ami az elméleti szigorítás után marad, az jórészt a szabadság korlátozása és annak visszaszerzése érdekében folytatott küzdelem. Ebben a harcban a felelősségvállalás csupán zavaró tényező.
Amikor a nyomozók december 11-én bevitték Gődény Györgyöt, a vírus veszélyeinek tagadásából még a kamupárt alapításánál is nagyobb hasznot húzó gyógyszerészt, sokan a rémhírkeltéssel vádolt férfi védelmére keltek, mondván, mindenkinek joga van hülyeségeket beszélni, a szólásszabadság nem korlátozható járvány idején sem. Kézenfekvő lenne erre az elvesztett emberéletekkel válaszolni, hiszen a vírus továbbadása szempontjából alig tehetünk különbséget a telt házas focimeccs, a tokára húzott maszk és a kórokozó nyílt elbagatellizálása között. Abban az utópiában, ahol mindenki vigyáz a másikra, megtorpan a járvány, innen visszafelé haladva minden áldozat egy lépés a valóságunk felé. De a több ezer tragédia ellenére mégsem ez a (szólás)szabadság ügyének legfontosabb tanulsága.
Egy működő demokrácia egyik legfontosabb értéke a szabadság, amely ideális esetben a másik elfogadásában és az együttélés kereteinek kijelölésében is megmutatkozik. Ehhez azonban megfelelő értelmezési tartományra van szükségünk, hogy a szavak jelentését illetően konszenzust feltételezhessünk. Vagyis, hogy ha elfogadásról és együttélésről beszélünk, nagyjából mindenki értse, miről van szó. A koronavírus-járvány azonban rávilágított, hogy a fogalmaink elhasználódtak, az értelmezésük egy eltűnőben lévő világ referenciáit hozza a felszínre.
A szabadság korlátozása hatalmi gesztus, egy hierarchia kifejeződése, amely, függetlenül a szereplők által elfoglalt szintektől, emberi cselekvőket és elszenvedőket feltételez. A szabadság diskurzusa emberre szabott. A nyelv, amelyen megszólalhatunk, emberi, a viszonyrendszere, a szóképei, a referenciái emberiek. A világa minden részletében antropomorf. Csakhogy a vírus fehérjetüskéibe írt jelek másfajta nyelven beszélnek: a járvány éppen arra figyelmeztet, hogy sok százezer, számunkra ismeretlen jelrendszer létezik. A tudáshiány pedig nem óv meg attól, hogy a különféle kórokozókat magunkra szabadítsuk.
Egy év alatt közhellyé vált, hogy a pandémiát a túlnépesedésnek, az urbanizációnak, a természetes élőhelyek pusztításának, a túlzásba vitt turizmusnak, vagyis nagyjából a növekedés és a fejlődés mindenhatóságába vetett hitnek köszönhetjük. Hiába ismerjük azonban az okokat, a tempóból nem fogunk visszavenni, sőt, ha lehet, jövőre még elkeseredettebben pörög majd a világgazdaság, hogy rövid távon jelentős eredményt érhessünk el. És ezzel továbbra is annak a rendszernek a foglyai maradunk, amely belső működésének szükségszerű velejárója a járvány. A jelenlegi és a soron következők.
Bezártságunk bizonyítéka a járványról folyó diskurzus is.
Amíg a szabadságunkat féltjük, nem vesszük észre, hogy már régen nem beszélhetünk szabadságról.
Saját magunkat ejtettük foglyul, és a szabadság nem értelmezhető a jelenlegi keretek között. Ha vissza akarunk találni valamiféle értelemhez, nem árt megkérdőjeleznünk az aktuális hierarchiát. Valóban mi, emberek állunk a létezés középpontjában, vajon fontosabbak vagyunk annál a több százezer, ma még nem ismert vírusnál, amelyek állati szervezetekben várják a pillanatot, hogy átugorjanak ránk?
Talán akkor jutunk legközelebb a szabadság megéléséhez, ha elismerjük a tudás hiányát, és elfogadjuk, hogy szerencsésebb mellékszereplőként tekinteni magunkra. Az ebben a gesztusban rejlő felelősségvállalás jelenthet valódi szabadságot.
„Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek, és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. (…) A hegyszorosok mélyén, ahol ők éltek, minden ősibb volt az embernél, és minden a rejtelemről duruzsolt.” Cormac McCarthy Az út című regényének záróképe reményt csempész a posztapokaliptikus világba.
De mi akár a katasztrófa előtti pillanatokban is elcsendesedhetünk. Hátha meghalljuk, ahogy a természet az embernél ősibb rejtelemről duruzsol.
Olvasna még Ficsor Benedektől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar 2021/1. számában jelent meg január 1-jén.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2021/1. számban? Itt megnézheti!
