A 2020-as év minden eddiginél komolyabb kihívás elé állította az Orbán-rendszert. A világjárvány és a vele együtt járó gazdasági krízishelyzet megmutatta a Fidesz egyik legfőbb mítoszának igazságértékét, jelesül azt, hogy Orbán Viktor kormánya is csak addig ért olyan nagyon a gazdasághoz, amíg a világgazdaság felívelő pályán van. A nemzetközi visszaesés egyértelművé tette Magyarország sebezhetőségét, ráadásul számos hazai szektor dolgozói érezhették úgy, hogy a bajban nem kapnak érdemi segítséget a döntéshozóktól. Mindemellett a miniszterelnök a koronavírus-járvány második hullámának egészségügyi kezelését is eltaktikázta, így az ünnepekhez közeledve világszinten is kiugrónak mondható lakosságarányos halálozási számokat produkáltunk.
Ugyancsak 2020-ra alakult ki a valóban egységesnek mondható ellenzék, amely a 2019-es önkormányzati választási „főpróba” sikerén felbuzdulva megegyezett a minden körzetre kiterjedő koordinált jelöltállításról, teljesítve ezzel a versenyképesség minimumát. Arról lehet ugyan vitatkozni, hogy a választási törvény tavalyi módosításával végképp kikényszerített közös listás indulás mennyire hasznos a pártok számára, de egy biztos: az új szabályok majdhogynem felbonthatatlanná tették ezt az ellenzéki egységet. S míg tavasszal, a válság kezdetén még a választók jelentős többsége viszonyult támogatóan a kormányhoz, addig év végére a felmérések szerint az ellenzéki közös lista támogatottsága beérte, sőt meg is haladta az oly hosszú ideje vezető Fideszét.
Nem mondhatjuk, hogy Orbán Viktor ne vette volna komolyan ezt a kihívást.
A „hanyatló Nyugaton” aligha találnánk példát arra, hogy egy vezető ennyire nyíltan és gátlástalanul használja fel az egészségügyi válsághelyzetet politikai ellenfelei sarokba szorítására.
És itt nem csupán az olyan retorikai játszmákra kell gondolnunk, amilyenek a tavaszi „felhatalmazási törvény” körül zajlottak, amikor is az eleve kétharmados többséggel rendelkező, hatalmának intézményes korlátaitól rég megszabadult miniszterelnök követelt magának még nagyobb mozgásteret, illetve ennek szentesítését az ellenzéktől. Ennél jóval húsba vágóbb – és nem kizárólag az ellenzéki pártok számára – az a kérlelhetetlen hadjárat, amely az ellenzéki vezetésű önkormányzatok ellen indult.
Az önkormányzatok teljes kivéreztetésére tett kísérlet azonban kétélű fegyver. Előfordulhat, hogy Orbánnak sikerül elérnie a célját, és ezzel demonstrálnia az ellenzéki szereplők politikai alkalmatlanságát, kormányzásra való képtelenségét. De előfordulhat az is, hogy mindez visszafelé sül el, és inkább demonstrálja a kormány kompromisszumképtelenségét, hatalmi arroganciáját és válságkezelésre való alkalmatlanságát. A 2022-es választás kimenetelét nagyban befolyásolhatja, hogy a kettő közül melyik olvasat válik uralkodóvá. Szorosabb eredmény esetén különösen nagy jelentősége lehet annak, hogy elbizonytalanítja-e a nagyvárosi ellenzéki szavazókat, amit a saját településükön tapasztalnak, vagy épp ellenkezőleg: még inkább részvételre ösztönzi őket.
2021-ben ezért az ellenzék egyik legfontosabb feladata, hogy megértesse a választókkal – beleértve ebbe a saját elkötelezett választóit is –, pontosan mi is történik az önkormányzatok háza táján. Hogy számszerűsítse és érzékletessé tegye, hogyan érintik őket a központi forrás- és hatáskörelvonások, ezt az üzenetet pedig el is juttassa hozzájuk. Mindezt a pártok nem bízhatják kizárólag az érintett városvezetőkre: az önkormányzati autonómia maradékának felszámolása nemcsak a választási esélyek, de az ország politikai jövője szempontjából is van olyan hord erejű kérdés, hogy az ellenzék kommunikációjának első vonalában szerepeljen. Nem is beszélve arról, mekkora félreértés lenne egyszerű helyi ügyként kezelni azt, ami milliók életét érinti közvetlenül.
Ugyanilyen félreértés lenne az is, ha a pártok mindössze az emberek informálását tekintenék feladatuknak. Ha valamit meg lehet – és meg is kell – tanulni az egykori ellenzéki Fidesztől, hogy mennyire fontos a meglévő választói elégedetlenség megfelelő becsatornázása.
Ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de az ellenzéknek a kormányzati önkénnyel szembeni ellenállás évét kell meghirdetnie 2021-re, és adekvát politikai formát kell találnia ahhoz, hogy támogatói is részt vehessenek ebben az ellenállásban.
Mert ellenzéki egység ide, gyengülő Fidesz oda, az ellenzéki pártoknak addig nem lesz valós esélyük a kormányoldal brutális erőfölényével szemben, amíg csak tőlük független, szimbolikus ügyek képesek megmozdítani a kormánykritikus választókat.
Mindezt azért is fontos hangsúlyozni, mert mint láthattuk, a Fidesznek nemcsak az önkormányzatok csuklóztatására volt gondja a járványhelyzet kellős közepén, hanem arra is, hogy ismét csavarjon egyet a választási szabályokon. S mivel a közös lista kikényszerítése önmagában nem is annyira kedvezőtlen az ellenzékre nézve, félő, hogy a feketeleves még hátravan: hogy
lesz még olyan módosítás, amely arra hivatott, hogy kihúzza a szőnyeget az együttes indulásra berendezkedett pártok alól. Akkor pedig tényleg nem marad más, mint az állampolgári ellenállás.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar 2021/1. számában jelent meg január 1-jén.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2021/1. számban? Itt megnézheti!
