Akasztó, basszus, Akasztó! Ha már erre hozott a GPS, bár a legkevésbé sem ide készültem, sebtiben ütöm is befelé, hogy Stadler-stadion, és igen, mindössze két kilométer a főútvonaltól. Nosza, hadd szóljon a nosztalgia!
Jó rég jártam erre. Megboldogult Stadler József legelső szabaduló bulijának alkalmából szaggattunk lefelé a fővárosi fegyintézettől a Duna-Tisza közébe – a zaklatott napról írt cikkem egyébként nem található az archívumban (a Napi Magyarország–Magyar Nemzetnek betett az ide-oda politikai lökdösődés). Homályos a sztori, mintha az asszony vitte volna a gyereket, gyerekeket, míg juhászból lett vállalkozó milliárdosunk (az efféle életmű akkoriban ritkaságszámba ment) évekig nehéz vasban vala, de odahaza várták a barátok, tisztelők, a felékített labdarúgószentély, kvázi a fél település. Olyan rendes, böcsületes, hektoliterszámra hörpintgetett alkoholtartalmú, félig vastag fukszos, félig „a jóistenke áldja meg a Józsi bácsit” hangoskodós, asztalcsapkodós, bús-szomorú magyar nótázásba torkolló kanmulatság rémlik, amúgy csípem az ilyesmit, simán maradtam volna szigorúan riportcélokból lerészegedni, csak hát a fránya lapzárta.
A mellékút mellékzsákutcájába kukucskálok: a szó szerint végen kerti budis, oszlopaira hanyatló hosszú tornácos, a vert fal súlyos sérüléseivel embernyi repedéseken a világ felé jajgatva feltárulkozó egykor takaros porta kornyadozik. Ám innen is kintebb kell kanyarodni, hogy a ’94 és ’98 között az első osztályban vitézkedő Stadler FC szívcsakrájába érkezzünk. A tavaszi fordulók népáradatát próbálom ide, a zömmel Kádár-kockák övezte, bő másfél autónyi szűkbe képzelni – végül is, hetente egyszer elviselhetőnek tűnik.
Az utolsó ház mögött dróthálóval hézagosan kerített mezei füves focipálya zöldelli át az idei első alig porhót. Tudják, mekkora a mezei nyúl? (Falusi olvasó nem röhög!) Ritka vendég lehet errefelé a humán erőforrás, mert a tapsi ügyet sem vet, csak ugrándoz egyik jelöletlen partvonaltól a másikig otthonosan, az elcserjésedett szögletben megpihenve. Átellenben a stadion. Nem így emlékeztem az épületre, igazából sehogy se. Kétezer-húszban–’huszonegyben csenevésznek tűnik, nevetségesen jelentéktelennek a NER farvizén született monstrumokhoz képest, holott a maga idejében szenzációszámba ment, főleg a „nevesincs, a’sse tudom, hol van” településen.
A parkolóban nyolcasozó guminyomok, a helyi erők ide járhatnak a hétszázötven kilós Suzukikkal iccakai driftelni. Harmadik szemközt elrózsaszínült uniós támogatástábla, miszerint a placcon elég sok tízmillióból feldolgozó üzemnek kéne üzemelnie – ha így is van, olyannyira messzire építhették, hogy nem látni odáig a betonromkupacoktól. (Úgynevezett optimista megközelítés.)
Szelfizek a lakattal zárt főkapunál, fogalmam sincs, kinek, miért, értelme semmi, hisz ki ismerné fel manapság a nagy idők nagy építménytanúját a háttérben. Stadler Józsi, aki visszaigényelte, és vissza is kapta az áfát az adóhivataltól Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája után. Igazából költemény. Nem hős, de nem is akad meg az ember torkán. Nem tao. Nem közbeszerzés. Nem alapítványozgatás. Nem öklendeztet.
Elmenet, az elszíntelenedő stadionnal a visszapillantómban mp3-betyárballadákat hallgatok: a Nád Jancsi csárdában van, pandúroknak üzenve van. Boldog békeidők. A régi zsiványokat még lehetett szeretni. Náluk volt valódi teljesítmény. Magányosan magukért kapartak.
Stadler József szélhámosi életpályája – Wikipédia: Stadler József egy Akasztóhoz közeli tanyán született. Miután kétéves katonai szolgálata letelt, itt dolgozott juhászként. Az üzleti életbe mindenféle előképzettség nélkül vágott bele 1991-ben, amikor sörösüvegek felvásárlásával, és – kihasználva, hogy a betéti díjak központilag emelkedtek – emelt áron való eladásával hamar milliomos lett. 1993-ban az élelmiszer-iparban is próbálkozott, Oroszországba szállított a hazai piacon feleslegesnek, vagy éppen értékesíthetetlennek talált árucikkeket.
1993-ban a Kiskőrösi Petőfi LC csapatát vásárolta fel, és miután jelentős összeggel támogatta a csapatot, az az 1993–1994-es másodosztályú bajnokságban már Stadler FC néven szerepelt. A csapat székhelye Akasztó lett, ahol Stadler stadiont is épített, a Stadler FC pedig feljutott az élvonalba, ahol két alkalommal is kilencedik helyen zárt.
Stadler ellen először 1993-ban emeltek vádat. Első fokon 2003 februárjában ítélték kilencéves börtönbüntetésre adó- és áfacsalás miatt, de a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet megsemmisítette, majd újbóli eljárást követően négy és féléves fogházbüntetésre ítélte. 2005 januárjában szabadult, de 2011-ben folytatólagos csalás és egyéb bűntettek miatt újabb négy év tíz hónapos börtönbüntetést kapott. 2014-ben egészségi állapota olyannyira megromlott, hogy börtönbüntetését megszakították. Év végén újabb két év tíz hónapos börtönbüntetést kapott, amit a Szegedi Ítélőtábla egybevont az előző ítélettel, majd 2015 márciusában hat év börtönre ítélte. 2016 februárjában szabadult, és Akasztóra visszatérve új vállalkozást indított, savanyúságokat kezdett forgalmazni, miközben még fennálló adótartozásai miatt nem jogerősen ötéves börtönbüntetésre ítélték. 2016 nyarán hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála.
2017 márciusában a Kecskeméti Törvényszék újabb öt évre ítélte, de az ítélet első fokú meghozatala után a vád súlyosításért fellebbezett. Stadler József összesen háromszor ült adócsalás vádjával börtönben. Az évben saját, ötrészes könyvsorozatot adott ki, ennek dedikálása közben kapott agyvérzést november elején. Állapota súlyossá vált, kómába esett. A dunaújvárosi kórházban hunyt el november 21-én, 66 éves korában.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar 2021/1. számában jelent meg december 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2021/1. számban? Itt megnézheti!
