Az egyszervolt kenyér

Megfőzök és megsütök lényegében bármit, a kelkáposzta-főzeléktől kezdve a lencselevesen és a csirkés paellán át a legkülönfélébb palacsintákig, a kenyérnek azonban nagyon sokáig nem vágtam neki. Anélkül, hogy ezt bármilyen módon akárcsak magam számára is kinyilvánítottam volna, nem is annyira misztikumnak tűnt a kenyérsütés, sokkal inkább lehetetlen vállalkozásnak, amihez speciális felszerelés és tudás szükséges. Hiába olvastam róla a mindentudó interneten, sehogy nem állt össze bennem a kép, miként lesz fél zacskó lisztből, fél kocka élesztőből, némi sóból, cukorból, vízből és tejből ínycsiklandozó illatú, ropogós péksütemény. Amelyet egyébként, tudjuk, élből elutasítanak a különféle reformiskolák hívei, ugyanakkor legalábbis számomra addiktív dolog. Ez minden bizonnyal a paraszti őseimtől ered, ők a kenyérhez is kenyeret ettek – dinnyéhez biztosan –, és a legsanyarúbb időkben is, ha másra éppen nem is tellett, arra ügyeltek, hogy kenyérből mindig legyen odahaza.

Gyerekkoromban falun töltöttem a nyarakat, ahol a reggeli ébredés időpontját a kertkapu csukódása jelezte, ami azt is jelentette, hogy nagyanyám hazaérkezett a boltból, és a bicikli kosarára akasztott cekkerében ott sorakoztak a kiflik, amelyek párórásak múltak talán, ám illatuk megvolt, és mivel nem nejlonba, hanem papírzacskóba kerültek, ropogósságuk is megmaradt legalább addig, amíg nagyanyám megvajazta őket. Mire ez megtörtént, nagyapám is bejött korai kerti szöszmötöléséből, és reggeli gyanánt meleg tejbe vagy főzött kakaóba karikázta a kiflijét, ma is hallom, ahogy ropognak a darabkák a kése alatt. A végére mindig összegyűlt annyi morzsa az asztalon, hogy még egy utolsó falat kijött, amely többnyire nekem jutott, bár azóta Örkény egyik lágernovellájából tudom, hogy az osztót illeti.