Távolságtartás

Felfaltam két könyvet a napokban, jólesnek idén a betűk, csúsznak, mint a keserű sör, haladok ellenállhatatlanul, senki se próbáljon megállítani. Az egyiket egy világhírű angol szerzette, akit az első magyarra fordított szövege óta kedvelek lelkesen, tucatnyi kötete sorakozik a polcon a H betűnél, rend van nálunk, a feleségem könyvtáros. A vadonatúj mű egyik központi problémája a brexit, a másik meg az, hogy szabad-e olyat feltételezni fennhangon, hogy egy színes bőrű fiatalembernek sok ismerőse lehet, akik szépen tudnak énekelni, vagy ez nettó rasszizmusnak számít. Azt hiszem, a szerzőnek igen a válasza erre a kérdésre – mármint: igen, rasszizmusnak számít –, bár szerencsére igyekszik árnyaltan megközelíteni-ábrázolni a dolgokat. Ezenközben arról sem feledkezik meg, hogy érzékeltesse: a kilépésre szavazóknak is lehet igazuk egyben-másban, akkor is, ha mi, akik természetesen a bent maradás mellett tettük le a garast, sokszor joggal képzeljük magunkat okosabbnak és műveltebbnek amazoknál.

A másik említett könyvnek az a címe, hogy Gyerekrablás Rigában, ezt nem meglepő módon egy lett író írta, őt Osvalds Zebrisnek hívják. A gyerekrablásos cím és a borítóra kirakott nyomozós idézet ellenére nem arról van szó, hogy a lettek megirigyelték volna a skandináv krimiirodalom világsikerét – habár miért ne, náluk is hosszú a tél, és ezekben a hónapokban sajnos korán sötétedik –, ez a szűk kétszáz oldal sokkal inkább a lett történelemről, a lett nemzet születéséről és a forradalmak természetéről mesél mélyre ásósan sokat a fogékonyabbaknak.

Ha jobban belegondolnánk, igenis furcsának kellene gondolnunk, hogy mennyire nem tudunk semmit azokról, akik az elmúlt néhány évszázadban hozzánk hasonló utakat voltak kénytelenek bejárni. Különös tekintettel tehát a kelet- és közép-európai nemzetekre és történelmeikre.