Mit ír az ember, ha magyar?

Pályázatot. Ilyenkor, újév táján, amikor a jövő kilátásain merengünk, sikeres és sikertelen pályázatainkra gondolunk. Mert ha az író írni, a település fejlődni, a zenekar muzsikálni, a civil szervezkedni akar, mindenekelőtt megír egy pályázatot. Persze ha nyerni szeretne, jobban teszi, ha nem maga írja, hanem szakemberhez fordul, vagy egy jó kapcsolatokkal rendelkező pályázatíró céggel dolgoztat. Akik ismerik a dörgést. Kiigazodnak az egymásnak és a józan észnek ellentmondó bürokratikus előírások útvesztőjében. Belelátnak a kiíró titkos szándékaiba.

Hosszú időbe, rengeteg próbálkozásba és fejtörésbe kerülhetett, amíg az emberiség feltalálta a közcélok finanszírozásának legszerencsétlenebb és legkorruptabb módját: a pályázati rendszert. Az elgondolás valószínűleg itt, a Duna-tájon nyerhette el végső alakját, ahol az idült forráshiány és a keleti bosszúság metszi egymást. Gyorsan elmondanám, hogy mi volt odáig. Volt a cél és a tenni akarás. Azután akadtak emberek, akik megfizették az árát. Vagy gyűjtést indítottak, hogy ami befolyt, odaadhassák a kezdeményezőnek. Vagy egy bank meghitelezte. Vagy egy felelős köztisztviselőnek kellett eldöntenie, mennyit szán az adófizetők pénzéből erre vagy arra. Lehet szeretni vagy nem szeretni, így épült fel az ország. Többször is, mert közben mindig lerombolták. De most más idők járnak.

Vajon a művészet, a tudomány, az építés, a fejlődés kerülne egyre többe? Vagy embernek-államnak fogyott el a pénze, vagy másra költik talán? Nem tudom. Tény, hogy a legfontosabb tevékenységek, nélkülözhetetlen szolgáltatások nem tudnak többé a piacról megélni, az adományok elapadtak, a bankhitel földi halandó számára megfizethetetlen módon megdrágult. Az államra így egyre több feladat hárul, de közben elfogyott a pénze, a köztisztviselőnek pedig a becsülete fogyott el a nagy pártvillongásban, hogy a pénzek elosztását rá lehetne bízni, szegény, dróton rángatott bábfigurára, hogy is lehetne.