Olyannak lenni

Pompás ez a terasz. Pompás kilátás nyílik a tanúhegyekre, háttérben a Balatonnal. A panzió is pompás, évek óta jár ide.

Tegnap délután a Sabarban voltak (az a rizling, milyen rétegzett savszerkezet, te jó ég!), este meg a Mi a kőben toltak egy könnyű és kapitális vacsorát, libamáj terrine-t és süllőfilét szarvasgombás rizottóval. Hazafelé Géza vezette a kabriót, lemondott megszokott koktéljairól is, Ibolya viszont becsípett már délután, és a lakomától sem lett jobban, már-már kínos volt, és a panzióban szégyenszemre úgy kellett felkísérni a szobájába. Mondjuk, mindenki rendesen ivott.

A reggel más. Az tiszta lap. Az egyenes gerinc. Minden reggel elszánt, bátor és heroikus. Mint amilyennek ő látszik a héten megjelent interjú mellett közölt fényképeken. Az egyiken az irodaháza tizedik emeletén áll Budapest panorámája előtt, a kedvenc Hugo zakójában és egy távcsöves vadászfegyverrel a kezében. Jólfésült, férfias, jól áll a kezében a fegyver is. Annak, aki vidéken született, a főváros sokszor csak beláthatatlan erdő, becsapdázott táj vagy vadászterep. (Krúdy más volt, neki Pest is csak „emberi történeteket” jelent. Nem tartozott a kedvencei közé.) Jó kis interjú, mondta Géza kibökve villájával a remegős tojássárgáját, odamondasz nekik, a kis kozmóknak, mert köllenek a tradíciók. Azok nélkül mit ér ez az egész, a hazánk?, kérdezte, és körbemutatott. Gratula! Kösz, válaszolta, és idegesen végighúzta mutatóujját a homlokán. De azt, hogy „köll”, kérlek, ne használd, rém idegesítő, mondta. Géza legyintett, ő meg indignáltan beleszúrt a tojásba, és csak nézte, ahogy a sárgája lassan rácsorog a baconre, elfolyik unalmasan, mint a plebsz élete.