Hív a vasút

Szerelem. Nem szégyellem. Nincs azon mit. A vasút, a vonat. Gyermekkori méghozzá. Apám hatéves koromban eladta orvosi rendelőjének ékességét, a Zeiss mikroszkópot, lehet, meg is siratta. Karácsony előtt voltunk, november tájt. A bizományiban, ahol szegényedő, egykor jómódúak szépséges tárgyaihoz szoktak, elcsodálkoztak, de tudták, érték a mikroszkóp is. Nemcsak mint archív műszer. Mint látvány, úgy is. Politúros, apró kulcsos szekrény őrizte, méregzöld filcbélésén lehetett előcsúsztatni, ha meglenne, megszerezni múzeumok versengenének. De nincs meg. Apa azért adta el, mert az ötvenes években körzeti orvosi fizetéséből nem telt a játékvasútra, amelyet karácsonyra nekem szánt.

És, na igen, magának is. Manapság is veszik, többféle kisvonatunk van, komplett rendszerek – mondta két hete az ünnep után kongó játékboltban egy fiatal eladónő. Ami változatlan: a lányok babáznak, a fiúk vasutaznak.

Vegyük elő a villanyvasutat! – javasolta aztán apám gyakran. Anyám a negyedik napon megkérdezte, meddig még… takarítani kell, zavarták a szobát behálózó sínek. Apa haladékot kért. Rám hivatkozott; ne rontsuk el a gyerek örömét.