Primo felemlítem: a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárainak eddigi működésében az alapítványi formára való áttérés eljárói egy „más eszmeiséget” hiányoltak. Secundo belecsapok a lecsóba: én például minden eszme elől kitérek, színházon kívül is, de belül meg még határozottabban. Legyen bármifajta az eszme, nézetem szerint az mindig dogmatikus, mindig kirekesztő, és számomra követhetetlen.
Eszmék helyett az eszmények pártján állok. Az eszme a túlélt múlt, az eszmény a megtervezendő jövő. Az eszme kötelmeket ír elő, az eszmény szabadnak hagy, mert magam fogalmazhatom meg, és a magam tudása szerint képviselhetem. Vagyis nehezen elképzelhető, hogy olyan darabot – vagy egy bármilyet – úgy rendezzek meg, hogy abban legyen bármiféle „eszmeiség”.
Bizonyos sűrűn kialakuló politikai korszakokban mind a hatalom, mind annak kiválogatott elméleti megbízottjai elvárják, kinyilvánítják és néha kényszerítik is, hogy a művészetben a „gondolatiságnak” csakis az általuk pártolt színe és fonákja jelenjen meg. Lehetőleg csak az, és semmi más. Amikor pedig a művész valami megköveteltnek tesz eleget, amikor teljesíti a feje fölött kimódoltat, mindannyiszor megy bele a nagy-nagy levesbe valamennyi egészséges törekvése.
Néhány megállapítás a teljes írásból:
– Mostanság – és már nem először – az is elunalmasít, ahogy az 50-es évek „proletkultjának” szisztémáját követve hivatalból terjesztendő a „magyarságtudat”.
– Bármilyen „eszmére” felkészíteni a jövő művésznemzedékét csakis idegenül szolgálhatja a színház eredendő impresszióit.
A teljes cikket a Magyar Hang március 19-én megjelent 2021/12. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
