Az erdő internetje (2020. május)

A magányos gyümölcsfáknak határozott árnyéka látszott, ami aztán megfakult. Cikáztak a gondolataim, ahogy én cikáztam az árnyak között; hol húzhatnám meg magam. A saját házunkba nem jöhettem, itt rögtön a nyomomra akadtak volna. Hogy bemásszak valamelyik használaton kívüli pince vaksötét szénapadlására, arra nem vitt rá a lélek; úgy rémlettek föl előttem a nyestek elhagyott, kerek vackai a szénában, mint megannyi alattomos örvény, amik láthatatlan lassúsággal forognak. Az is átfutott az agyamon, hogy a völgy túloldalán, a mészköves oldalon keresek magamnak menedéket.

Ismertem ott egy rompincét. Egy téli kirándulás alkalmával találtunk rá. Sűrű, tövises bozót vette körül. Az ajtaja már nem volt meg, a tetőt is elhordták róla, a homlokzata ledőlt, de a széles bolthajtás még szilárdan állt a föld alatt. Csalogatott az épület nyitottsága, azzal együtt, hogy mégiscsak volna tető a fejem fölött. Nem voltam egyedül a sorsom fogyatkozásában, ahogyan a Hold sincs egyedül a magáéban, mert ott van vele a Föld és a Nap – én a sötétbe borult részen rejtettem el a szeretteimet. És végül egy másik rompince mellett döntöttem. Ott volt nem messze a présházunktól. Teljesen fölszívódott már a tar ágbogak árnyéka. A kiserdő szélén állt ez az épület. Már majdnem egészen fölfalta az erdő. Szabadon álló falaiból csak alacsony kőrakások maradtak. A szemközti pincefal a teljes magasságáig megvolt, de a vaklyuk aljáig feltöltődött az illatos erdőtalajjal. Hajszálgyökerek függönye lógott le a bolthajtás maradványáról. Ez a függöny valamiért bizalmat keltett bennem. Száraz avarból raktam derékaljat. Befészkeltem magam, és rögtön elaludtam, hogy végre fölriadhassak.