A vietnámi mandarinbefőtt

Az igazat megvallva nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy vietnámi volt. Mindazonáltal eléggé valószínű, úgyhogy egyszerűen így fogom emlegetni. A mandarin amúgy is Délkelet-Ázsiából terjedt el, és hát abban az időben a politikain kívül nem elhanyagolható kereskedelmi kapcsolat állhatott fenn a Magyar Népköztársaság és a Vietnámi Szocialista Köztársaság között. Mandarint ugyanakkor ritkán lehetett kapni, csakúgy, mint banánt vagy narancsot. Ha fölbukkant valamelyik közeli közértben, azonnal szétszaladt a híre, a szomszédok becsöngettek egymáshoz, és aki tudott, rohant beszerezni. Persze az esetek többségében mikorra odaért, elkapkodták. Ez amúgy mindig télre esett. Olyankor hozták be az országba, úgyhogy a déligyümölcsért való sorban állás összekapcsolódott a nagykabáttal, a szovjet fazonú szőrmesapkával és a lucskos lakótelepi járdával, ahol kígyózott a sor, mígnem különösebb indulatok nélkül tudomásul vettük, hogy hoppon maradtunk ezúttal is.

Befőtt viszont volt néha úgymond szezonon kívül is. Föltehetően azért kívántam meg, mert ez volt a legutolsó, de az is lehet, hogy az egyetlen darab. Ebéd után, az iskolai menzáról hazafelé bandukolva, időnként betértem a közeli közértbe. Kizárólag azzal az indokkal, hogy később kelljen nekiülnöm leckét írni. Leginkább kiflit vettem, nagy, sós kiflit, azt a fajtát, amelyet akkor fillérekért lehetett kapni, manapság viszont a retro jegyében drágán és „Kézműves” feliratú vevőcsalogató címkével. Olykor megtörtént, hogy más csúszott be a kosaramba. Egyszer például egy szelet nyugati csoki. Fehér hollóként bukkant föl az üzletben, nem is az édességek polcán, hanem a pénztárhoz közel, ezzel is jelezve kivételességét, ami leginkább a drágaságában nyilvánult meg. Ráment a teljes havi zsebpénzem, és apránként nyammogtam el, hogy minél tovább tartson, nem is haraptam, szopogattam inkább, a szüleimnek pedig nem vallottam be, önző módon az öcsémnek se hagytam belőle.