Tragédia

Bám. Bámm. Bádámmm. Lüktet a fájdalom. Kezdődik. Most jön, hogy marokra szorítja a gyomromat, marcangolja, csócsálja, majd elengedi, sunyin visszahúzódik, hogy kicsinyt levegőhöz jutván azt higgyem, innentől jobb lesz, és amikor újfent bedőlök, hogy most már bizonyosan jobb lesz, irgalmatlanul csavar rajtam egyet.

– Hogy rohadnál meg – sziszegem saját, ellenem fordult szervezetemnek.
– Kívánságod parancs – sóhajtja szomorúan, mert így most magzatpózba kell görcsöltetnie, hogy pislogni se bírjak, és félőrülten üvöltsek, káromkodjak a kilátástalan tehetetlenségtől. Holott igazából egyáltalán nem szeretné mindezt, hisz egy vérből valók vagyunk, s ami nekem rossz, neki is az.

De akkor miért? Könnyem gördül. Budapest valahányadik kerülete, nagyon nagy kórház, sürgősségi osztály, villanva sorsomba karcoló sorsok. Kínai lány zokog némán az egészségügyi iskolaszékek egyikén görbedve, kínlódását karjával szorosan magához öleli. Előtér. Itt várunk mi, azonnali ellátásra ítéltek a covidgyorstesztre, mert oly időket élünk, amikor meghalni is csak negatívan szabad. Botra támasztott bácsi, két kézzel könyökből sorban tartott néni, mentők hozta oxigénmaszkos haldokló, nyílik az apró kényszervizsgáló ajtaja, a kínai lány kínai barátja előresiet, az asszisztens megakasztja: nem beszél magyarul? De, beszél, amikor tud, csak most nem bír. Megadja magát, jöjjenek. A néni kísérője rajtam tölti ki: maga is ide vár? Igen. Akkor miért nem áll sorba? Mert próbálom tartani a másfél métert. Nincs válasza, csak böffen, ez is itt vár, mama, majd.

A teljes cikket a Magyar Hang május 28-án megjelent, 2021/22. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!