A fű kövér

Akkora zöld burjánzást fényképeztem a minap a Monostori úton, hogy ha elheveredtem volna benne, az életben meg nem talál senki. Újra lehetett volna forgatni ott a Sztalker ikonikus jeleneteinek legnagyobb részét. Mármint a zónabelieket, és közülük is azokat, amelyek nem túl vizesek, és roncsokat, romokat, síneket sem tartalmaznak.

Sárga táblácska nem volt hozzá, úgyhogy akkor még nem sejtettem, hogy amit lencsevégre kaptam, az konkrétan micsoda. Napokkal később találkoztam az információval az interneten: ahol nagyra nőnek a füvek a magyar fővárosban, az nem azért van, mert trehány a kertészet, hanem azért, mert méhlegelők kialakítása forog fenn a terítéken. Milyen aranyos kis kezdeményezés, gondoltam – miközben párhuzamként eszembe jutottak a sünök számára avarból összehalmozott téli alvóhelyek a Római-parton –, és haladéktalanul nosztalgikus hangulatba keveredtem. Hiszen a füvet régen sem nyírtuk le kiskorában, és hagytuk megrohadni, pocsékba menni, szemétdombra hajíttatni, ehelyett vártunk, amíg felcseperedett, akkor lekaszáltuk, és részint azon melegében, részint szénává szárítva haszonállatoknak szolgáltuk fel táplálék gyanánt.

Néhány megállapítás Gazda Albert cikkéből:
• „Alapból azt gondolná az ember, hogy gyepet gyarapítani és jószágot legeltetni, akár méhet is, magyaros-népies tradíció, ám ez is elsorvadt.”