Sebő Ferenc: Az éneklés gyógyít

Csak gondoljunk bele, micsoda népcserék voltak itt! Hányszor ürült ki az ország! Német és más telepesekre volt szükség, hogy megműveljék a földeket, beinduljon a gazdaság. Ezért van az, hogy a legtöbb ősmagyar családban német nevűek a nagyszülők. Abba kellene hagyni az etnikai alapú elvárások hangoztatását – mondja interjúnkban Sebő Ferenc, aki elégedett azzal, amit a táncházmozgalom elért, a világ virtuálissá válását viszont aggasztónak tartja.

– Tizenhárom éve készült önnel egy interjú, amelyben azt mondta, hogy nem a népművészetet kell megmentenünk, hanem nekünk van szükségünk azokra a kommunikációs eszközökre, amiket az rejt, hogy boldogabban élhessünk. Akkor ez nagy újdonság volt. Változott-e azóta ennek a dolognak az elfogadottsága?
– Én nem vagyok közvélemény-kutató intézet, nem tudom ezt ellenőrizni, de azt tudom, hogy most már van esély arra, hogy ezt természetesebben fogjuk fel. A mi időnkben 80–100 embert érdekelt ez, ma sokan foglalkoznak vele. A legutolsó revival mozgalmat az jellemezte leginkább, hogy el tudtunk mozdulni onnan, hogy a népművészet csak színpadra szánt produkció legyen. A népzene egykor mindennapos volt az emberek életében, ma úgy mondanánk, hogy popzeneként működött, méghozzá olyan popzeneként, amit az emberek maguk állítottak elő. Nemcsak színpadon vagy képernyőn bámulták, hanem naponta használták és éltek vele, hiszen ez a nyelvezet képes volt arra, hogy az emberek szavakkal ki nem fejezhető egyéni érzelmeit és gondolatait kifejezze.

A kommunikáció évezredeken keresztül a beszéd, ének-zene és tánc hármas pillérére épült. Ez sajnos mára szétbomlott. Sokan gondolják ma, hogy a népművészetben megőrzött értékekhez nincs közünk. És ne ragadjunk le a falunál. A kommunikáció történeti fejlődése eljutott odáig, hogy eltűnt a vidék és város közti különbség. Gombokat nyomogatunk, nem beszélünk, nem éneklünk és nem ismerkedünk táncolva egymással. Gyermekkoromból emlékszem, hogy a városokban minden mulatóhelyen volt egy táncparkett. Oda lehetett menni egy másik asztalhoz, fel lehetett kérni bárkit táncolni, szabadon lehetett ismerkedni. A táncokat tánciskolában lehetett megtanulni, ma ez sincs. Még a gimnáziumi szalagavatón is memoriter táncprodukciót tanulnak be a diákok – a betanítás jól menő üzletág lett –, aztán amikor lejönnek a színpadról, a szabad zenére nem táncol senki. Az emberek egyre jobban bezárkóznak és a képernyőt bámulják. 

Erről is olvashat az interjúban:
• „Nem a paraszti életmódot kell idealizálni és utánozni, hanem át kell venni tőlük a stafétabotot.”
• „Manapság a szülők kötelességüknek érzik, hogy szépen elszórakoztassák a gyerekeket. Minket nem szórakoztatott senki, mi egymással szórakoztunk az udvaron.”
• Mi volt a „szakma” baja velük annak idején?