Már csak figyelem, mi történik színházaink háza táján. Bármiben is rendelkezésre állni rég nincs vágyam. Ötven év tapasztalata azonban készenlétben tart elmélkednem mind a fölött, amiről értesülni vagyok kénytelen. Az értesülések természetesen semmiképp nem hordozzák magukban a valóságnak még a tartalmát se, árnyaltan értelmezhető információt is csak a révükön való latolgatások és bizonyos, már átélt színházközéleti algoritmusok hasonlatosságai kínálnak. Ennek jegyében és csupán ezen a szinten reflektálok egyes állásfoglalásokra, történésekre.
Cáfolhatatlan, hogy céhünk legifjabb nemzedéke érzékelhető erővel nyilvánítja ki elégedetlenségét a torz és megdermedt színházi struktúrát illetően. Hogy ezzel kihívják maguk ellen az elöregedett szakmai véleményvezérek haragját, arról vagy elfelejtettek szólni nekik, vagy lehet, hogy azt a bizonyos haragot már egyáltalán nem is érdemes komolyan venni. A fiatalok békétlensége parázslik, de egy nagy közös belobbanáshoz még nem gyűlt össze annyi szellemi, szakmai, morális és egzisztenciális gyúanyag, hogy azzal megfelelő politikai adottságok közepette kezdhessenek bele a korhadtság rég időszerű felégetésébe.
„Óriási felelősség van a mi generációnkon, hogy megmentjük-e ezt a szakmát, vagy sem.” Ezt Horváth János Antal (28) nyilatkozza, aki aktív szereplője a független színházi életnek, dramaturg, író és rendező. Hogy miért nem hallottam róla soha, a tekintetben csakis a magam szakmai teljesítmények közéletétől való távolságomra hivatkozhatom, mert utánanéztem: Horváth három éve végzett az SZFE-n, és máris számtalan területen sikeresen bizonyította sokoldalúságát.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
