Miért költ milliárdokat a NER arra, hogy gigantikus állatként emlékezzen rá az utókor?

Maecenas, te dicső, régi királyi sarj, / ó, nagy támaszom és hőn szeretett diszem! – írta Horatius (Bede Anna fordításában) patrónusának és barátjának. Az Octavianus (Augustus császár) tanácsadójaként hatalmas vagyont felhalmozó Maecenas neve összeforrt a kultúra támogatásával, kifogyhatatlannak tűnő kincstárából a kor legnagyobb alkotóinak is jutott bőven, Horatius birtokot és azzal együtt nyugalmas, gondtalan életet kapott jutalmul. „Ércnél maradóbb” életművéhez – kissé talán bornírt értelmezés szerint – végső soron tehát a császár jóindulata segítette hozzá. Maecenas és Horatius kapcsolata – patrónus és költő nem mellékesen szomszédos sírban nyugszik – az értékteremtés anyagi hátterének kevéssé lírai, de megkerülhetetlen témájára is rávilágít. A művészet bár magasabb szférákból szól, hangját földhözragadt szempontok befolyásolják: a kultúrához pénz kell.

Fanyaloghatunk ugyan, de az anyagi szükségletek a finanszírozáson keresztül mindig valamilyen hatalomhoz kötik a művészt. A renitens alkotó persze lázad, gúnyt űz, felforgat, de küzdelme a rendszer ellen voltaképpen annak létjogosultságát igazolja. A Horatius halála óta eltelt két évezredben a művészet társadalmi szerepe, befogadása és megítélése többször is alapvető változáson ment keresztül, a kultúra függő helyzete azonban a ma élő alkotók és közönségük számára sem ismeretlen. Erről tanúskodik az a drótszőrű magyar vizslát mintázó óriásszobor is, amelyet a vadászati kiállítás lebonyolításáért felelős államtitkár, Kovács Zoltán házi kedvence ihletett, és amely közpénzből hirdeti a művész és a kormány dicsőségét.