„A béke nem egy egyszerű főnév”

Hogyan válik a félelem önvédelemmé? Miért nem elég, ha elhallgatnak a fegyverek? És miként lett Magyarországból a „kis Oroszország”? Vonnák Diána kulturális antropológus, író, műfordító közel tíz éve választotta kutatási témájául Ukrajnát, őt kérdeztük a háborúról és az annak tapasztalatát feldolgozó költészetről.

Az elmúlt évemet az ukrán állam bírálatával töltöttem – mondja Vonnák Diána. – Azt vizsgáltam, hogy az ukrán múzeumoknak hogyan sikerült – ha egyáltalán – kimenekíteniük a kulturális értékeket a front melletti városokból, hogy kitől és milyen segítséget kaptak. Ez azért is fontos, mert a megszállt területekről Oroszországba viszik a műkincseket, hatalmas szimbolikus és anyagi veszteségek érték Ukrajnát. Az állami bürokrácia, a kultúra alulfinanszírozása egy háborús helyzetben súlyos következményekkel jár, az állam sokszor nemhogy nem tudta segíteni, de egyenesen lassította a mentést. Társadalomtudósként elengedhetetlen a kritikai szemlélet a munkám során, a háború kitörésével azonban megváltoztak a prioritások. Most elsősorban az a kritika érdekel, ami konstruktív és gyakorlati lépésekre fordítható. Emellett az első gondolatom a gyakorlati szolidaritás: mit tehetek a kint élő barátaimért? A nagy geopolitikai sakktábla irányából ezek apróságok, de, mondjuk, a megfelelő minőségű érszorítók beszerzése nekem nagyon fontos: konkrét életekről van szó.

• Hogyan lehet legyőzni a félelmet a légiriadók és a bombázások közepette?
• Mi jelentene valódi békét Ukrajna számára?
• Miként él vissza Puskin nevével Vlagyimir Putyin?
• Mi a háború egyik legsötétebb paradoxona?
• Miért kell beszélnünk „akkor is, ha a szavak a torkunkat sebzik”?