Mit tett a sugárzás a csernobili kóbor kutyákkal?

A csernobili katasztrófa után néhány nap alatt evakuálták az úgynevezett harminc kilométeres zóna lakosságát, akik nagyrészt hátrahagyták kutyáikat. Ők csatlakoztak a kóbor kutyák egyébként is tetemes populációjához, és az elmúlt majd’ negyven évben a radioaktivitással többé-kevésbé fertőzött területen éltek, sokasodtak és pusztultak el. Amerikai, lengyel és ukrán kutatók a háború előtt évekig vizsgálták a csernobili kutyák genetikai állományát, hogy rájöjjenek, pontosan mit okozott náluk a normálisnál nagyobb radioaktív háttérsugárzás.

A Csernobil környéki lakosságot kitelepítő katonáknak a lakosokat menekítő utolsó buszok távozása után volt még egy hasonlóan megrendítő feladatuk: le kellett ölniük az összes csernobili és pripjatyi kutyát. Ez sajnos indokolt döntésnek tűnt, hiszen felmerült a lehetősége, hogy a radioaktívan fertőzött állatok egykori gazdáik után kóborolva széthordják a sugárzó szennyeződést, illetve a hirtelen óriásira duzzadt populációjukban betegségek terjedhetnek el.

De a kóbor kutyák kiirtása nem sikerült. Talán soha sem volt semmi esély az összes kutya leölésére, de a likvidálásban részt vevő katonák sem szívesen végeztek a szerencsétlen állatokkal. Sőt voltak olyan katonák, a radioaktív szennyeződést takarító személyzet egyes tagjai, illetve a megmaradt reaktort felügyelő otthagyott munkások, akik nemcsak megtűrték a kísértetiesen üres városba némi életet visszacsempésző kutyákat, de még etették is őket.