A szőlőskertünk szomszédságában, az alföldi tájban egy folyó csordogált. Partján madárdaltól hangos ártéri füzes húzódott kilométereken keresztül. A fák esősebb tavaszok idején hónapokig vízben álltak. Óvodáskoromban biztos voltam benne, hogy a „Zöld erdőben jártam” kezdetű versike itt játszódik, a Kálló-parti lombok alatt. Aztán a kilencvenes években kezdtek elmaradni az áradások. A betonmederbe szorított folyócskának még tavasszal is csak a fenekén csordogált egy kevéske víz. Nyáron még annyi sem. A parti erdők ma is megvannak, de hogy mikor fürdethették meg a gyökereiket a gyorsan melegedő tavaszi szélvizekben, azt nem tudom. Egyre gyakrabban jut eszembe ez a kis erdő.

Mostanában sokfelé megfordultam, hogy szemrevételezzem a klímaváltozás hatásait. Láttam kiszáradó erdélyi tájat, a Román-alföld szomjazó földjeit, a Nyugat-Bánát szélfútta löszbuckáit és a Homokhátság felperzselt gyepét. Talán szakmai ártalom, talán nem, de mindenfelé a vízhiány tünetei jönnek szembe velem. És a jelek szerint nem csak velem, mert manapság már nemcsak a gazdálkodók és a környezetvédők emelik fel a szavukat a kiszáradás megakadályozásáért, hanem az ország közvéleménye is. Az indulatok tavaly odáig feszültek, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Facebook-oldalára kiírta, hogy aki pocskondiázni meri őket, azt kiteszik a csoportjukból.

Az emberek felelősöket keresnek, és a vízügyeseket találták meg. Hogy joggal, vagy sem, azt nem egyszerű megválaszolni. Nem kérdés, hogy a vízhiányért nem csak ők felelnek. De hogy mindent megtettek-e azért, hogy még időben figyelmeztessék a döntéshozókat a közelgő bajokra, és elég erőteljesen szólaltak-e fel a vízkészletek védelmében, abban sem vagyok biztos. Mindenesetre én személyesen nem találkoztam olyan vízügyessel, aki ne lett volna tisztában a probléma súlyosságával. És olyannal sem, aki ne akarna tenni ellene. Nekem úgy tűnik, hogy – mint az általában lenni szokott – a nehézségek okai inkább a lassan és rosszul reagáló állami struktúrákban keresendők, mint az operatív tevékenységet végző szakemberek körében.

Értem én, hogy az egészségügy, az oktatás vagy a vízgazdálkodás monumentális rendszer, lassan fordulnak, mint az óceánjáró hajók. De ha a kapitány hatalomtechnikai okokból a jéghegyek között vezető útvonalat választja, akkor a kazánfűtő nem tehet egyebet, mint végzi a dolgát, és imádkozik.

Nem akarok igazságtalan lenni, nem csak mi vagyunk késésben, a környező országokban sem jobb a helyzet. Már ha ez vigasztal valakit. És az sem igaz, hogy a kormány nem tett lépéseket a vízhiány kezelésére. De ezek az intézkedések még most sincsenek összhangban a bajok komolyságával. A napokban az Országos Vízügyi Főigazgatóság rendezett egy szakmai fórumot a vízvisszatartásról, melynek az egyik tanulsága számomra az volt, hogy a szakmai szervezetek egyre több eszközt kapnak a kezükbe, de a legnagyobb akadályok ellen egyelőre tehetetlenek. Egyrészt vizet nem tudnak gyártani. Abból kell gazdálkodniuk, ami csapadék formájában lehull, vagy a folyóinkon érkezik. És ez egyre kevesebb. Mint elhangzott: 2021 januárjától számolva a csapadékhiány körülbelül 25 köbkilométert tesz ki. Ez körülbelül 13 Balatonnyi vizet jelent.

• Milyen akadályokba ütközik jelenleg a vízvisszatartás megvalósítása az Alföldön?
• Miért nehéz a holtágak és régi mocsarak bevonása a vízgazdálkodásba?
• Milyen szerepet játszhatna a napenergia a vízvisszajuttatás költségeinek csökkentésében?