Gyermekkoromban láttam egyszer egy filmet, alighanem nagyon híres volt, olyannak tűnt, sajnos mégsem emlékszem a címére, lévén, hogy meglehetősen kicsi voltam akkor még. A nagy honvédő háborúban aratott győzelemnek örültek ebben a filmben a hős szovjet katona elvtársak, a napsütötte égbolt alatt, valahol Berlinben vagy a környékén. Ekkor azonban egy ellenséges suhanc, egy ragyás képű fiatalember lesből lelőtte egyiküket. Nem biztos, hogy minden szóról szóra így történt, ahogy mesélem, mondom, régen volt az a látás, több idő telt el azóta, mint a háborús események megtörténte és a film televíziós bemutatása között. Őrület, hogy rohan az idő, szállnak a darvak, vége a nyárnak, múlnak az évek, jól tudom, nem jössz, de mégis várlak.
A lényeg mindazonáltal ez volt, hogy lám, befejeztetett, elvégeztetett, megvan, amiért harcoltak a derék szovjet katona elvtársak, lehet ünnepelni, mindenki mehet haza, egyenest a szülőföldjére, ahol annyira várja valamennyiüket a sok-sok szép-szomorú leány, erre jön az a barom suhanc, és puff, egy katona elvtárssal kevesebb. Pedig milyen boldog volt szegény, és milyen még boldogabb lehetett volna otthon. Nagyon sajnáltam én akkor ezt a szegény szovjet katona elvtársat a híres filmben – amelynek a címe végett hiába is töröm a fejemet, és nem hinném, hogy a Szállnak a darvak lett volna –, talán könnyek is szöktek a szemembe spontán.
Arról jutott eszembe ez a történet, hogy mekkora versenyfutás zajlik a harmadik hullám és a vakcinázás között.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
