’56 népe?

Magyarnak lenni nehéz küldetés. Békeidőben is, de 2015, az első totálisan propagandába fullasztott esztendő óta egyre inkább az: látni a kommunikációs sírt, hol nemzetrész süllyed el, közben megélni a bénultságot, hogy nem tehetünk értük semmit, mert nem akarják, hogy segítsünk, sőt, dühödt falkaként támadnak, ha bárki figyelmeztetni próbálja őket, miszerint gyalázatos szemfényvesztés áldozatai, megrendítő élmény.

Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem a népet. Egy voltam közülük. Értettem a kalotaszegi cigányprímás döngölt padlós életét, a dorogi bányász szénporos hétköznapjait, a zempléni borász fagycsipkedte nyűgét, a menzás szakácsnők harsány humorát, otthon voltam az alig lakta zsákfalvakban, és Budapest kellős belvárosában is. Soha nem gondoltam, hogy minden magyar jó ember, egyáltalán, hogy a magyar valamiféle minőségi kategória, egyszerűen csak az ő világuk az én világom volt, és ezt a mi világunkat úgy hívták, Magyarország, ahol annyi rengeteg minden összekötött bennünket.

A válaszokat a Magyar Hang március 11-én megjelent, 2022/11. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!