A bezzeggyerek

Doroszlói József neve állt mindig fényesre suvickolt névtábláján, de a férfit sosem láttuk a házban. Én csak Józsefnénak hívtam anyám szomszédasszonyát. Nem tudtam a keresztnevét, talán anyám sem tudta, mindig csak úgy beszélt róla, hogy a szomszéd. Pedig nem is voltak valójában szomszédok: a két lakás között volt még egy, amiben egy pincér élt, és egy használaton kívüli mosókonyha. Anyám varrónő volt, otthon dolgozott, Józsefné sem járt el nagyon hazulról, így sokat beszélgettek a gangon. Amíg én is anyámmal laktam, sokszor találkoztam vele. Magas, jól öltözött asszony volt, korán kezdett őszülni, és soha nem mosolygott.

A családunkban én voltam az első, aki leérettségizett és továbbtanulhatott. Anyám életcéljául választotta, hogy én többre vigyem majd, mint ő meg apám, és amikor megszereztem az érettségit, ráadásul jeles minősítéssel, majdnem kiugrott a bőréből. Józsefnének újságolta el először a gangon, de a várt hatás elmaradt. – Az én fiam kitűnőre vizsgázott az érettségin – vágta oda hűvösen, anyám pedig visszahátrált a lakásba. Tudom, hogy rosszulesett neki, mert mindig nagyon büszke volt rám. Már általános iskolás koromban is mindig percekig ölelgetett, és szó szerint körbetáncolta a lakást, amikor ötöst vittem haza.