A bicska

Afféle bugyli. A nagyapámé volt, azé, aki harminckétszer vonult be. A bicska mindig nála volt, mert az mindenre jó volt. Ha ettünk, ő azt használta késként. Emlékszem, milyen jóízűen kanalazta ki a csirkefejet vele, amit nagyanyám mindig neki adott. Az utolsó húsdarabkát is kiszedte, apróra vágta, jó volt nézni is. Remekül szeletelte vele nekünk a kalbászt, ahogyan ő nevezte. De ez volt a kezében akkor is, ha zsákoltak valamilyen termést, leggyakrabban kukoricát. A kötözőmadzagokat ezzel vágta el. A kenyeret is ezzel szelte, pláne, ha frisset sütött nagyanyám, és adott nekünk is belőle. Ilyenkor nagyapám megkérdezte, hogyan kérjük, mivel ennénk, tegyünk-e rá valamit, vagy magányosan. Ez a kenyér magányosan, azaz csak úgy magában, minden nélkül volt a legjobb.

Itt van most a kezemben a bicska, pedig évekig, évtizedekig azt hittem, elveszett, elvitte az idő. Ám a napokban, az elhagyott házban járván eszembe jutott. Odamentem egy fiókhoz a fészerben, és azonnal a kezembe került. Keresni sem kellett. Éreztem, amikor kinyitottam a fiókot, hogy ott lesz. A nyele fa, de valami nagyon jófajtából lehet, olyan, mint a márvány. Valószínűleg ében. Az idő mit sem fogott rajta, ugyanolyan, mint fénykorában volt. Egy kis darab hiányzik belőle a végén, de ez ilyen volt, amióta csak ismerem. A pengéje pedig azon a részen, ahol belemélyed a nyélbe, csillogóan fényes most is. A többi részen fogott a rozsda, de nem vészesen. Négy szeg tartja össze. Becsukásnál picit rugózik, vissza-vissza pattan pár millimétert. A vájat, amelybe be lehet csukni, szintén vasból van. A pengéje sokszor volt köszörülve, mégis látszik rajta egy felirat, talán Kecskés vagy Pécs kés, nem tudni, alatta pedig egy szó vége: -ös. Talán hírös? Ki tudja, mi lehetett ráírva. Akkor, amikor használatban volt, nem vettem ezt észre, pedig de sokat néztük, figyeltük ámulva nagyapámat, ha valamire használta.