A Bolondkirály és a Szuperempata

Száz éve jelent meg Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első kötete, a Tündérkert. Száz év épp elég idő arra, hogy egy irodalmi szöveg helyrehozhatatlanul elavuljon. Szerencsére Móricz regényével nem ez történt.

Ezen a ponton lehetne dicsérőleg szólni a finom jellemrajzokról, a politikum működésének mély ismeretéről, nemzetkarakterológiáról vagy a nő-férfi kapcsolatok sokrétű ábrázolásáról. De maradjunk most csak a regény fő alakjának, Báthory Gábornak, a Bolondkirálynak (ahogy az akkori török birodalom képviselői – maguk sem épp a józan racionalitás szellemi janicsárjai – nevezték nem túl hízelgően) jellemrajzánál. Ez az íróilag sokrétűen felépített, szemünk előtt összeálló figura a narcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember rendkívül érzékletes és alapos irodalmi példájának is tekinthető, és ez megint csak Móricz elképesztő modernségéről tanúskodik – még akkor is, ha a szerző nem feltétlenül nevezte volna ezen a néven hőse lelki nyomorát. Már csak azért is feltűnő ez a modernség, mert a regény születése idején – ha csak a sajtót pásztázzuk tekintetünkkel – nem volt ez közismert és széles körben használt fogalom, szemben korunkkal, amikor lényegében olyan megszokott látvány az ilyesfajta pusztító öntetszelgés, mint sok száz éve volt, mondjuk, egy kedélyes akasztás a sárral és szeméttel borított középkori terecskéken.

• Móricz Zsigmond tökéletesen ráérzett arra, hogyan is épül fel egy kórosan narcisztikus személyiség
• A felelősségteljes politizálás ritka magyar példáinak állított maradandó emlék az Erdély-trilógia