Augusztus 20-án megnyílik a Budavári Palota újjáépített déli összekötő szárnya, benne a rekonstruált Szent István-teremmel. Hol folytatódik az épület felújítása? Mi lett a sorsa a palota többi, a Nemzeti Hauszmann-program hosszú távú koncepciója alapján visszaépítendő enteriőrjének?
Szép? Gyönyörű! – fordult felém barátom a királyi palota Oroszlános udvarában, amikor néhány napja hármasban felmentünk, hogy megnézzük az építkezéseket, a kívülről már helyreállított, a Budapest Történeti Múzeumot (BTM) a Széchényi-könyvtárral (OSZK) összekötő déli nyaktagot, amely mögött az ostrom alatt megsemmisült Szent István-terem rekonstrukciója készül. Az Oroszlános udvar a palota legautentikusabban megmaradt része, architektúrája (az átjárókat, kapukat, egy visszabontott emeletet nem számítva) nagyjából megfelel az Ybl Miklós és Hauszmann Alajos által kialakított formáknak. A különbség, a palota 1960–70-es évekbeli építészeti megújításának kudarca azonban így is szembeötlő, ha a most felújított falszakaszt, a régi-új szecessziós ablakokat összevetjük az általunk megszokott kétosztatú, kopott nyílászárókkal, vagy akár a palota Dunára néző homlokzatával.
A Kreml modern munkaszobái
1944–45 fordulóján heteken át égett az épületegyüttes, ám több évtized alatt végbement részleges külső és teljes belső metamorfózisa nem csupán a háborús rombolásra vezethető vissza. Az ostrom után az akkori várkapitányság kétszer is leltározta a megmaradt ingóságokat, a bútorokat, műtárgyakat. (Az 1945-ös listán 327 elpusztult képzőművészeti alkotás szerepel, az 1948-asban pedig a berendezési tárgyak, az iparművészeti darabok mellett 209 megmaradt műalkotás.) Ezek egy része múzeumok gyűjteményeibe, állami reprezentációs célokat szolgáló raktárakba került vagy éppen vitte, akinek kedve tartotta. Nem kevéssel a gondatlanság végzett; több műtárgy éveken át hevert a szabad ég alatt, az építési törmelék közé dobva. Heinrich Ede 1866-os (más források szerint 1868-as) Ferenc József-képmása azért menekült meg a pusztulástól, mert a Nemzeti Színház díszletraktárába került, ahol túlélte az 1965-ös, a Blaha Lujza téri színházépület felrobbantását megelőző selejtezést is.
Csodálatos módon, csupán kisebb sérülésekkel élte túl a palota néhány reprezentatív enteriőrje a fegyveres pusztítást. A Rákosi-rendszer, amely a párt- és az állami vezetést kívánta beköltöztetni a rekonstruálandó palotába (a napjainkban terjedő pletykákkal szemben lebontása komolyan sohasem merült fel, ahogy háborús mementóként való meghagyása sem) eleinte számolt ezekkel a termekkel is. Az idősebb Janáky István vezette tervezőcsoport nemcsak a reprezentációhoz szükséges enteriőröket (a fehér márványtermet, a szomszédos büfécsarnokot és a tróntermet), de az eredeti beosztást is részben megtartotta volna, Flach János belsőépítész vezetésével elkészültek a párttraktus neoklasszicista, ötágú csillagos díszítésű bútortervei is. A „múltat mentegető” koncepciót végül Rákosi Mátyás 1952 áprilisában elhangzott kemény bírálata miatt kellett megváltoztatni. A munkás-paraszt államhoz – mondta a főtitkár az építészeknek – egyszerű, modern belső illik munkaszobákkal, ahogy azt a Kremlben is megvalósították. (Ebben csak részben volt igaza: a Kremlben máig vannak eredeti, reprezentatív terek – és persze munkaszobák is.)
A tervek ugyan a későbbiekben változtak, azonban a koncepció lényege, hogy „a régi enteriőrökre semmi szükség”, megmaradt. Még az 1950-es években semmisítették meg valószínűleg ideológiai okokból („Horthy Miklós lépcsőháza”) a kormányzó és hivatala által használt, Hauszmann Alajos szerint a legjobban sikerült várbeli alkotások közé tartozó főlépcsőházat. Helyén ma az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) olvasótermeibe vezető, a régi szerkezetét és bizonyos elemeit is megtartó modern lépcsősor található. A Rákosiéktól egyre látványosabban elhatárolódó Kádár-rendszer a még a forradalom előtt született, „Legyen a palota a kultúra fellegvára!”-koncepció jegyében nem a párt- és állami vezetésnek, hanem a Nemzeti Galériának, a BTM-nek, az OSZK-nak és a Munkásmozgalmi Múzeumnak szánta a palotát. Ekkor falazták be, bontották el a megmaradt néhány enteriőrt: a Lotz Károly és Senyei Károly alkotásaival díszített Habsburg-termet, a Buffet-csarnokot és a Zsigmond- (utóbb István-) kápolnát. Az 1985-re befejezett, immár Budavári Palotának nevezett épületegyüttes külsejében is átalakult: hauszmanni díszítményeitől részben megfosztották, a nagyjából a Mária Terézia korabeli állapotot tükröző, ám ahhoz képest is egyszerűsített architektúrát állítottak vissza új, az elődjéhez képest belülről bejárható, ám eklektikussága miatt vitatott értékűnek tartott kupolával.
Habsburgok helyett „magyar nagyhatalom”
Az Ybl–Hauszmann-palota értékeinek elpusztítása nem kizárólagosan a kommunista vezetés számlájára írandó. A kor építészei közül többen a szecessziót és a historizmust eltörlendő rossznak, értéktelen „vakolatépítészet”-nek tekintették. Nézeteik akkoriban haladó nyugat-európai trendeket követtek, nem függtek politikai rendszerektől. (Következményeként Budapesten a háború után számos szecessziós architektúrát megsemmisítettek, az ízléstelennek vélt kupolákat, mozgalmas tetőszerkezeteket elbontották. A pesti historizáló házak kisebb-nagyobb részének eltüntetése egyébként már a Horthy-korszakban felmerült.)
A palota egyéb létesítményeinek lebontása, helyén pedig a középkori állapotok némi fantáziával kiegészített visszaállítása sem kommunista koncepció eredetileg, mint ma feltételezik, sokkal inkább a Horthy-korszakban fogant jobboldali, nacionalista gondolaton alapul. Lényege, hogy tegyük láthatóvá a középkori „magyar nagyhatalom” időszakát, akár a Habsburgokkal közösen eltöltött történelmi kor rovására. Az elképzelés az 50-es években egybevágott a pártvezetés szándékával elsősorban biztonsági okok miatt, hiszen Rákosiék az állam és a Magyar Dolgozók Pártja központjának szánt palotát izolálni akarták a várostól, ehhez pedig jól jött a középkori védművek rekonstrukciója. (Ugyanakkor a kommunista rendszer nem nézte jó szemmel a „túlzásba vitt” középkori feltárásokat. A romok egy részét, köztük a lovagterem maradványait vissza kellett temetni. Tíz évvel később áshatták ki újból, de akkor a megbolygatott fragmentumok már sokkal rosszabb állapotban voltak.)
Európa második legnagyobb palotájában mára alig maradt régi vagy réginek tűnő enteriőr. Az egyetlen „teljesen valódi” a nádori kripta, de megszorításokkal idesorolhatjuk a félig meghagyott tróntermet, a rekonstruált Zsigmond-féle lovagtermet és a Szent Jobb-kápolnát. Igaz, az utóbbi 120 kilométernyi távolságban a Vártól, Balatonalmádiban található. Pintér Sándor almádi plébános mentette meg az ötvenes évek végén, akit arról győzködtek a palota kivitelezői, hogy a kápolna a híres Róth Miksa-mozaikkal együtt megsemmisült. Miután a plébános egy véletlen folytán személyesen győződött meg az ellenkezőjéről, a hatóságok engedélyezték, hogy Balatonalmádiba vitesse és a templom mellett újraépíttesse az arany mozaikkal kirakott kupolát, a márvány kapuzatot, a kovácsoltvas ajtókat és a mozaikfreskó minden részét.
Ahol a legkisebb nehézség adódik
Az ezredfordulót követően nyilvánvalóvá vált, hogy a 60–70-es évek helyreállítása jórészt kudarcot vallott; az egyre romló állagú palotával kezdeni kellett valamit. A nagyjából eredeti állapot – többnyire a külső a főemelet legreprezentatívabb enteriőrjeivel együtt való – helyreállítása mint kézenfekvő megoldás nem mai elképzelés, már Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején felmerült. (Szintén akkor született meg az azóta továbbfejlesztett ötlet, hogy a karmelita kolostorban kormányvendégházat kell berendezni.)
A jelenlegi koncepció, a Nemzeti Hauszmann-program – ha rendre módosul is – alapjaiban Potzner Ferenc építész több évtizedet átölelő rekonstrukciós elképzelésein alapul, kiterjed a palota környezetére is. A történelmi hűség érdekében lassan kell haladni – vélik –, a helyreállítás ott kezdődik, ahol a legkisebb nehézség adódik. A fenti szempont nyomán elsőként két régi enteriőr, a Szent István-terem (E épület) és a napjainkban a középkori szárnyas oltároknak helyet adó trónterem (D épület) megújítása jöhetett szóba. Czagány István rendelkezésre álló tervei alapján gyorsabban és egyszerűbben lehetett volna eredeti állapotába visszaállítani a tróntermet, a munkának azonban csak akkor lett volna értelme, ha a hozzá kapcsolódó tereket is rekonstruálják. Ezt azonban lehetetlenné tette az eredeti alaprajzot gyökeresen megváltoztató, a D épületbe az 50-es évek elején beékelt két vasbeton lépcsőház.
A pártközpont titkos fülkéi
A Hauszmann mellett Thék Endre, Roskovics Ignác, Zsolnay Vilmos és Stróbl Alajos által alkotott neoromán Szent István-terem szinte teljes dokumentációja a szakértők rendelkezésére állt. Az aprólékos munkával rekonstruált kandallót, valamint a mennyezetet most építik be az eredeti térbe, amit szintén helyre kellett állítani. A nyaktag – egyébként az 50-es években öttengelyes ablakúra újraszabott, barokk architektúrával díszített – déli falát teljesen le kellett bontani, hogy az eredetit homokkőből vissza lehessen építeni. A bontás előtt a falakban a pártközpont céljára kialakított, a 60-as években viszont elfalazott, feltehetően biztonsági célokat szolgáló fülkéket találtak. A falvizsgálat másutt is a szakembereket meglepő eredményekkel járt. A burkolat alól az Oroszlános udvari bejáratnál előkerült két oszlop, s mindemellett számos egyéb fragmentum is. Az új nyaktag, mint a szakemberek mondják, nem tekinthető tehát kizárólagosan replikának (azaz a semmiből visszaépített épületrészletnek), hiszen a rekonstrukció korábbi elemek felhasználásával történt. A Szent István-terem helyreállítása nyomán felmerült a földszinti nyitott lugas, az Erzsébet-pergola visszaépítése is (ezalatt található a hatvanas években feltárt középkori járószint, ahová egykarú betonlépcső vezet le a BTM-ből). Ehhez azonban Hauszmann tervei alapján ismét meg kellene vastagítani legalább 3 méternyire a középkori falakat.
A látványos folytatást hasonló aprólékos háttérmunka előzi majd meg. Az év második felében elkezdődik a falvizsgálat a Kádár-korban három ablaktengellyel kiszélesített, eredetileg főbejáratként funkcionáló A épületben. Innen továbbhaladva építenék újjá a fehér márványtermet, a Habsburg-termet, a trónterem épületszárnyát és esetleg a híres egybenyitható teremsort. (A munkát befolyásolhatja, hogy a Nemzeti Galériát sikerül-e átköltöztetni a Városligetbe.)
Bár a költözés elkerülhetetlennek látszik, az OSZK további sorsa egyelőre bizonytalan. Évekkel ezelőtt még az is felmerült, hogy a helyére szálloda kerülne, ezzel azonban a kormány által is támogatott belső rekonstrukció lehetetlenné válna; a Krisztinavárosra néző enteriőrök helyreállítása itt ugyanis szintén felmerült: a Szent István-teremtől az eredeti méretét őrző Hunyadi-teremig (faburkolatának újrafaragott példányát bárki megtekintheti a BTM-ben) a tér belső átszabásával ez megvalósítható is lenne, akár a díszlépcsőház rekonstrukciója. A régi állapot visszaállítása nem zárja ki a könyvtár maradását sem; a raktárgondokat a szakemberek szerint meg lehetne oldani költözés nélkül is. Az OSZK elhelyezése a királyi palotában ráadásul szimbolikus – ahogy egy luxusszállóé is az lenne. A hosszú munka alatt bizonyára lesz idő arra is, hogy végiggondolják, mi az, ami megmaradásra érdemes a jelenlegi modern terembelsőkből.
Határt szabni a visszaépítésnek
A palotából távozó barátaimnak egyébként nagyon tetszett a semmiből visszaépített főőrségi laktanya és a lovarda is. Fogalmuk sem volt, hogy replika, azt hitték, eredeti épületet látnak. Hogy baj-e az efféle megtévesztés, s helyreállítható-e egyáltalán a „kizökkent idő” másolatok készítésével? A kérdésre ma alapvetően más választ adunk, mint ezelőtt 50-60 évvel.
Az 1964-es velencei charta a semmiből felhúzott replikákat elutasította; a 2000-es, úgynevezett krakkói charta megengedőbb. „Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja” – olvashatjuk az ajánlásban, amely mindenképpen vonatkozik a palota épületére, térkompozíciós kérdések miatt pedig a közvetlen környezetére, azaz a lovardára és a főőrség épületére. Bonyolítja persze a helyzetet, hogy a háborút követő beavatkozások miatt sem a lovardát, sem az odavezető Stöckl-lépcsőt nem sikerült centiméterre pontosan ugyanoda elhelyezni, ahol korábban állt, ami némi groteszk színezetet ad a „replikázásnak”. (Ugyanúgy mint az 50–60-as évek nem egyszer a fantáziára hagyatkozó középkori palotafeltárása és -építése.) A krakkói charta szellemére azonban érdemes jobban ügyelni idehaza is. Alaposabban meg kellene fontolni például József főherceg palotájának, illetve a volt Külügyminisztérium rekonstrukcióját; a megmaradt épített örökségünk érdekében egyszer határt kellene szabni a visszaépítéseknek.
A teljesen elpusztult ikonikus paloták, templomok rekonstruálása egyébként igazi közép-európai jelenség. Az 1950-ben Kelet-Berlinben a porosz militarizmus szimbólumaként felrobbantott Stadtschlosst hosszas viták után modern belsővel nagyjából újjáépítették, miután az NDK-s időkben a helyére emelt állami központot, a Palast der Republikot elbontották. A németek, ha vitatkoznak is rajta, úgy tűnik, megbékéltek a replikákkal: a potsdami Stadtschloss, a frankfurti óváros és számos más eset alapján erre juthatunk. Az egyik legextrémebb visszaépítés egyébként Litvániában zajlott, ahol az 1801-ben lerombolt, alig dokumentált nagyhercegi palotát rekonstruálták.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/25. számában, június 18-án jelent meg, a Budai Hang mellékletben!
