„A burzsoázia likvidálása”

Hetven évvel ezelőtt, 1951 májusában kezdődött, és július 18-áig tartott a „osztályellenség”-nek minősülő személyek Budapestről való kitelepítése. A deportálások több mint ötezer családot érintettek, és nem mellesleg némi gyógyírt jelentettek a kínzó lakáshiányra – igaz, a jobbára előkelő otthonokba főként a párt kegyeltjei költöztek.

Simon Pálné 68 éves, „már akkor is súlyosan beteg, tehetetlenné vált úriasszony volt”. Galgóczi Erzsébet azt is megjegyzi róla Vidravas című regényében, hogy a kitelepített nő „havonta levelet válthat életfogytiglanra ítélt férjével, csomagot küldhet neki, és kéthavonként meglátogathatja a börtönben”. A hivatalos irat szerint háromszobás lakásából nyolcvan kilót vihetett magával, és egy ágyat, egy szekrényt, egy asztalt, egy széket. „A lakásunk kell? Az értékeink...?” – kérdezte aznap délelőtt kétségbeesetten az ügyvédjét, aki segített ötleteket adni, hová rejtse olajkutató férje tudományos anyagait.

Deportálás tehervagonban

Ha az utókor nevében meg akarnánk válaszolni a kérdést, azt mondhatnánk: igen, kellett a lakás, de nem csak az ingó- és ingatlanvagyon állami elrablása vezette a kommunista rendszert, hanem az osztályellenségnek bélyegzett társadalmi csoportok egzisztenciális megsemmisítése, Budapestről való eltávolítása, Rákosi Mátyás szavaival „a burzsoázia likvidálása”.

A teljes cikket a Magyar Hang június 4-én megjelent 2021/23. számában, annak is történelmi mellékletében találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!