„A család nem egy exkluzív klub”

„A család nem egy exkluzív klub”

Pál Márton és Tapasztó Orsolya (Fotó: András Zalán)

 

Tabutéma-e még Magyarországon az örökbefogadás? Milyen procedúrán mennek át a szülők, mire megérkezik hozzájuk a gyermek, és mennyiben más a helyzet akkor, ha egy meleg pár szeretne örökbe fogadni? Hogyan zajlik a lelki ráhangolódás a szülőségre? Két örökbefogadó szülőt kérdeztünk tapasztalataikról, Pál Marcit, A család az család mozgalom egyik elindítóját és Tapasztó Orsit, a Nemakarokbeleszólni Instagram-oldal egyik alapító tagját.

 

Tapasztó Orsi és társai az Instagramon rövid, humoros videókban figurázzák ki azokat a mindennapos élethelyzeteket, ahol az emberek kéretlenül is beleszólnak mások dolgaiba, vagy éppen ítélkeznek egymás felett. Orsi a hétköznapokban fizikusként dolgozik, férjével együtt nevelik örökbefogadott gyermeküket, Csabit.

Pál Marci a szivárvány – vagyis az azonos nemű párok által alapított – családok elfogadásáért küzd. Marci civilben egy multinál dolgozik marketinges szakemberként, férjével él együtt, és ők is örökbe fogadtak egy kisfiút, Andrist. Marci és Orsi másfél éve az örökbefogadás kapcsán kezdtek el beszélgetni, és már közös projektjük is van: az Elle magazinban lesz rovatuk, amelyben különböző témákról fognak beszélgetni, lesz szó elfogadásról és tabutémák döntögetéséről.

– Az örökbefogadás 2021-ben mennyire tabutéma Magyarországon?
Pál Marci
: Egyre kevésbé. Mi 2015-ben kezdtünk bele az örökbefogadásba, és azt látom, azóta ez egyre inkább elfogadott, ami jó, mert sokat segít az örökbefogadott gyerekeknek, hogy például ne csúfolják őket ezért. Nem is értem, miért volt ez valaha tabusítva.

Tapasztó Orsi: Fontos, hogy az örökbefogadás ne legyen különleges dolog. Az a közös álmunk Marcival, hogy mire a gyerekeink az iskolába kerülnek, addigra mindenki azt mondja erre, hogy „oké”, ne pedig azt, hogy „úristen!”.

– Mennyire volt nehéz elfogadniuk, hogy nem lesz vér szerinti gyermekük, miközben ez egyfajta társadalmi elvárás?
T. O.: A férjemmel évekig próbálkoztunk. Nem jött össze, az orvosok pedig nem találták meg az okát. Nem akartunk ezer lombikkal próbálkozni, az örökbefogadás természetes B tervként, nem szükséges rosszként szerepelt a fejünkben. Végül egy inszeminációm volt, ami nem sikerült, ezután eltelt egy-két év, majd beadtuk a papírokat az örökbefogadáshoz 2016-ban.

P. M.: Meleg párként Magyarországon nincs lehetőségünk vér szerinti gyermekre, ezért az örökbefogadás tűnt az egyedüli lehetőségnek. Én nem érzek különbséget a vér szerinti és az örökbefogadott gyerek között. Az sem zavar, hogy nem adom tovább a DNS-emet.

– Milyen az örökbefogadás bürokratikus része?
T. O.: Mi úgy éltük meg, hogy ez egy nagyon alapos folyamat, amivel nincsen gond, nézzék csak meg, hova érkezik az a gyerek. Ugyanakkor látszik, mekkora különbséget tesznek a biológiai és az örökbefogadó szülők közt, hiszen a biológiai szülőket senkinek sem jut eszébe átvilágítani, hogy fillérre pontosan mennyi jövedelme van, és van-e óvoda a környékükön. Ezt egy kicsit sérelmeztem, de ez van. Mi végül fél éven belül kaptuk meg a határozatot arról, hogy örökbe fogadhatunk, és rá két évre csörgött a telefon, hogy itt van egy hároméves kissrác.

P. M.: A mi esetünk más volt, mint Orsiéké, akik heteroszexuális párként akartak örökbe fogadni, és még nyitottak is voltak. Nálunk kilenc hónap telt el a határozatig. Amikor először bementem a területi gyermekvédelmi szakszolgálathoz (Tegyesz) az Alföldi utcába, nagyon izgultam, hogy nem kergetnek-e ki a kapun. Ehhez képest a szemük sem rebbent, meglepően pozitív élmény volt az egész procedúra. Egyéni örökbefogadóként jelentkeztem, de rögtön elmondtam, hogy van egy férjem, Ádám, akivel bejegyzett élettársi kapcsolatban élünk, és ezt együtt szeretnénk csinálni. Utána Ádámot ugyanúgy meghallgatta a pszichológus, és ő is részt vett az akkor még az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamon.

– Akkor semmi kellemetlenség nem történt?

P. M.: Egy bökkenő volt. A gyermekvédelmi szakszolgálat állít ki papírt arról, hogy az ember alkalmas az örökbefogadásra, erre viszont a gyámhivatalnak is rá kell bólintania, utóbbi azonban további különböző vizsgálatokat rendelt még el. Az ügyintéző nyíltan megmondta, hogy ezekre csak amiatt volt szükség, mert melegek vagyunk. Az akkor még jobboldali vezetésű VIII. kerület gyámhivatali dolgozói attól féltek, hogy ha mi örökbe fogadunk, bekerülünk a hírekbe, és problémájuk lehet ebből. Végül a gyámhivatal aláírta a papírokat, az ügyintéző pedig utána írt nekem egy e-mailt, hogy számára ez volt az utolsó csepp, nem tudja elviselni, hogy politikai indíttatásból nem a gyerek érdekét tartották szem előtt, és felmondott. Nem tartjuk a kapcsolatot, de képet küldtem neki a kicsiről.

– Mit jelent az, ha valaki nyitott örökbefogadó?
T. O.:
Három fokozat van: az, aki teljesen nyitott bármilyen kisebbségre, az, aki a származási bizonytalanságot elfogadja, és az, aki egyáltalán nem elfogadó. Mi a középutat jelöltük meg, elfogadtuk a származási bizonytalanságot, mert ezzel voltunk békében. De így is két évig tartott, mire hozzánk érkezett a fiunk. Sokszor az a probléma – a mi esetünkben is így volt –, hogy a szülők sokáig nem mondanak le a gyerekekről. Ameddig ezt nem teszik meg, és havi egyszer meglátogatják, addig nem adható örökbe a gyerkőc.

P. M.: Sokan azok közül, akik azt gondolják, nyitottak egy cigány származású gyermekre, az örökbefogadói tanfolyamon jönnek rá, hogy mégsem. Persze ezzel sincs semmi baj, a lényeg, hogy az ember magába nézzen, és eldöntse, mi az, ami rendben van neki. Óriási hibának tartom, hogy a tavalyi törvénymódosítás miatt már nem kötelező a részvétel a tanfolyamon.



– Idegőrlő lehet a várakozás, amíg nem csörög a telefon, hogy van egy örökbefogadásra váró gyermek.
P. M.: Nem tudtuk, hogy ez az egész sikerül-e nekünk valaha, ezért nem volt a mindennapjaink része a várakozás. Időközben egy nagyobb lakásba költöztünk, amelyben volt egy vendégszoba, de ezt direkt nem hívtuk gyerekszobának.

T. O.: Mi sem engedtük, hogy a várakozás átitassa a hétköznapokat. Szerintem ez egy védekező mechanizmus volt. Nálunk a rumliszoba töltött be hasonló funkciót, mint Marciéknál a vendégszoba: addig mi sem hívtuk ezt gyerekszobának, amíg nem néztünk először a kisfiunk szemébe, amikortól már tudtuk, hogy ő a miénk.

– Honnan tudta, hogy éppen ez a gyermek az öné?
T. O.: Miután hívtak minket, hogy van egy örökbe fogadható kisfiú, bementünk a Tegyeszbe, ahol nemcsak felolvasták az aktáját, de mutattak képet is róla. Nekem már ott megdobbant a szívem: a kisfiunk pont úgy nézett ki, mint a férjem háromévesen, elképesztő volt a hasonlóság. Szóval onnantól vigyorogtam, pedig földön járó, fizikus ember vagyok, aki azért nem száll el egy gyerekfotótól. A férjem rám is szólt, hogy fejezzem be a vigyorgást, de nem tudtam, ez belülről jött, elemi szinten ragadott magával az érzés. Azután pedig, hogy először leutaztunk hozzá ismerkedni abba a faluba, ahol a nevelőszülőkkel élt, már 100 százalékosan tudtam, hogy ő a miénk. „Nézz rá, a mi gyerekünk, ugyanolyan kópé, mint mi, ugyanilyet szültem volna” – mondogattam a férjemnek.

P. M.: Nekünk végképp nyitottnak kellett lennünk, hiszen már a tavalyi szigorítás előtt is csak azt követően ajánlották ki a gyerekeket egyedülállóknak, ha őket a házaspárok visszautasították. A mi esetünkben is több házaspár mondott nemet a fiunkra. Emlékszem, amikor felolvasták az aktáját, süllyedtünk a székbe, hogy még mi mindent mondhatnak róla. Aztán megmutattak egy képet róla, és egymásra néztünk a férjemmel, hogy ez nem valami kandikamera-e, mert az elmondottak egyáltalán nem tükrözték azt, amit a fotón láttunk. Az első találkozáskor már mi is éreztük, hogy ő a miénk, de én sem tudnám szavakba önteni, hogy honnan tudtuk.

– Mi történt azután, hogy a gyerekek hazakerültek?
P. M.: Két hétig jártunk a nevelőszülőkhöz, hogy ismerkedjünk a fiunkkal. Ott sok mindent megtanultunk róla, például megismertük a napirendjét, miközben el is kezdtünk kötődni hozzá. Miután hazahoztuk őt, egy hónapig bezárkóztunk hármasban vele, a nagyszülők sem jöhettek, csak a mi kis családunkra fókuszáltunk. Szerencsére Andris jól vette az akadályokat, és nagyon szépen összeszoktunk, semmi olyan horrorsztorink nem volt, amilyeneket lehet olvasni.

T. O.: Igen, rémisztők a történetek arról, hogy nem tud a gyerkőc beilleszkedni, és hónapokig tart a „harc”, mert nehezen szokja meg az új helyzetet. Szerencsére Csabi nálunk is szépen besimult a családunkba. Inkább az tartott hosszabb ideig, amíg megjöttek az anyai érzések. Nekem ehhez egy terhességnyi idő kellett. Ez persze nem azt jelentette, hogy attól a pillanattól, hogy először ránéztem, ne tettem meg volna érte bármit, de idő kellett ahhoz, hogy anyának érezzem magam. Azt hittem, ez egy hirtelen berobbanó, mindent elárasztó érzés lesz, és felrobban bennem az anyaság. Francokat! Ez az érzés idővel kúszik be, és egyszer csak rájössz, hogy igen, most már 100 százalékosan tudom azt mondani: anyuka vagyok. Megváltozik a hierarchia is: már nem az a sorrend, hogy én és a férjem, hanem a gyerek az első, utána jövünk mi. A lelki ráhangolódás – hogy az ember alázattal vállalja a szülőséget – egy folyamat. A férjem, Levente viszont sokkal hamarabb lett apuka, mint én anyuka, ő körülbelül a nulladik perctől teljesen átkattant. Ő így van összerakva.

P. M.: Nálam ez egy ilyen „bumm” volt, amint megláttam, éreztem, hogy elöntenek az érzések. A prioritások is azonnal átalakultak.

– Hogyan fognak beszélgetni a gyerekekkel arról, hogy őket örökbe fogadták?
T. O.: Mi gyakran beszélünk erről, pontosabban nem hagyjuk, hogy Csabi elfelejtse, mert a gyerekek erre hajlamosak. Ha nem beszélnénk erről, és tini korában bevillanna neki ilyen emlékkép, az hatalmas trauma lenne számára. Például nálunk otthon kint vannak képek a falon az első találkozásunkról, és rendszeresen meg is kérdezem őt, emlékszik-e erre. Sokszor ugyanis eljátssza azt, hogy én szültem, bebújik a pulcsim alá, ami teljesen normális folyamat, de szóban emlékeztetem rá, hogy másik néni szülte. A legnagyobb hiba, ha ezt eltitkolja az ember.

P. M.: Mi a nevelőszülőkről tettünk ki képeket a falra, évente 2-3-szor találkozunk is velük. Nagyon érdekes volt, hogy miután Andrisnak két apukája van, ő megkérdezte tőlünk 3 évesen, hogy ki az anyukája. Vagyis a fiunk összerakta, hogy mi nem szülhettük őt. Mi erre azt válaszoltuk, hogy természetesen van anyukája, aki őt sajnos nem tudta felnevelni. Andris játékaiban egyébként mindenhol az anyai és apai szerepek köszönnek vissza, soha nem jön elő a két apuka. Nekünk az örökbefogadás mellett azzal is meg kell küzdenünk, hogy szivárványcsalád vagyunk, és ebben a mesekönyvek sokat segítenek. Például van egy igaz történet egy New York-i meleg pingvinpárról, akiknek a gondozók adtak egy elhagyott tojást, amit ők felneveltek.

– Arról mit gondolnak, hogy miniszteri engedéllyel lehet csak egyedülállóként örökbe fogadni?
P. M.: Felháborító, ez a lehető legnagyobb kiszúrás a gyerekekkel. Ezzel nemcsak a meleg párokat, de a ténylegesen egyedülállókat is megfélemlítik, és egyre kevesebben akarnak majd örökbe fogadni. Pedig ők eddig is csak azokat a gyerekeket kapták meg, akik senki másnak nem kellettek. Ezek a gyerekek ezután sem fognak kelleni senkinek.

T. O.: Ugyanezt gondolom, felháborító.

– Tapasztalták, hogy a gyermeküket hátrány érné azért, mert két apja van?
P. M.: A mi gyerekünknek nincsenek meg ugyanazok a jogai, mint egy heteró pár örökbefogadott gyerekének. Például a férjem nem lehet Andris törvényes gyámja, még csak az orvoshoz sem viheti el egyedül. Abszurd az is, hogy Magyarországon az emberek azonosításának egyik fő módszere, hogy elkérik az anyja nevét. Nálunk egy fiktív anyanevet kellett kitalálni emiatt. Sőt: a fiktív anyának a fiktív anyja nevét is ki kellett találni.

– Mindketten közéleti szerepet vállalnak, hogyan tudják ezt a családdal és a munkával összeegyeztetni?
T. O.: Úgy, hogy van párunk, és nem egyedül csináljuk. Például az egyik nap én maradok otthon a hurutosan köhögő fiunkkal, a másik nap ő. Megosztjuk a feladatokat.

P. M.: Mi azért küzdünk, hogy az ember családját elfogadják a saját országában. Ez egy olyan ügy, amelynél nem lehet kérdés, van-e rá időnk. A családjáért az ember mindent megtesz, ebben nagyon konzervatív nézeteket vallok.

– A mai közállapotokat, politikát tekintve kakukktojásnak tűnhet egyesek szemében, hogy egy nő Erdélyből jóban van egy meleg férfival.
P. M.: A meleg meg a határon túli? Hát erre varrjál gombot, Orsi!

T. O.: Na ezt még így soha nem kaptuk meg! Azért, mert ha határon túli, akkor biztos csak egy pártra szavazhat?

– Van ilyen sztereotípia a hazai közélet egy részében.
T. O.: Én ettől kész vagyok. Amikor ez a sztereotípia berobbant, írtam egy körüzenetet az erdélyi barátaimnak, mintegy 30 embernek, hogy most tegye fel a kezét az, aki elmegy szavazni. Mindenki kivétel nélkül azt mondta, el sem mennek, nincs közük hozzá, és én ezzel egyetértek, aki nem itt él és dolgozik, ne szóljon bele. Szóval ezt erős általánosításnak érzem.

P. M.: Én sokáig azt sem tudtam, hogy Orsi erdélyi. Bár Orsi és én is egy buborékban élünk, de amerre járok az országban, ott egyáltalán nem tapasztalom azt a narratívát, amit a Facebookon és a hírekben. Sok helyen megismernek az utcán, de még soha egy beszólást sem kaptunk. Az emberek nem olyan homofóbok, mint ahogy sokan állítják.

– Hogyan készültek az ünnepekre?
T. O.: Nagyon vártuk már, hogy végre kicsit lelassuljunk, és hogy feltehessük a karácsonyi fényeket, amikért Csabi teljesen odavan. Nálunk nincs nagy karácsonyi főzés ilyenkor, mert hazautazunk Erdélybe, és a szilvesztert is ott töltjük. Nagyon szeretem ezt az időszakot, ilyenkor másfél hétig otthon tudunk pihenni, és számunkra ez az igazi lelki töltődés.

P. M.: Én is nagyon vártam, hogy kikapcsoljunk. Igyekeztünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ez az időszak tényleg arról szóljon, hogy együtt vagyunk. Amióta Andris van, azóta az ünnepeknek is nagyon más a hangulata: visszahozta a karácsony illatát, amit én is átéltem gyerekként.

– Hogyan fogalmaznák meg, hogy mi a család?
P. M.: A család az család. Mindenki azt tartja családnak, ami számára a szeretetet és az összetartozást jelenti. A család az nem egy exkluzív klub, befogadónak kell lennie, és ez sokkal bonyolultabb annál, mint ami az alaptörvényben le van írva.

T. O.: Nemrég pont játszottunk egy társasjátékot Csabival, ahol az egyik kártyán az a kérdés állt, „Mit jelent neked a család?”. Csabi rám nézett, és nem azt mondta erre, hogy anyát vagy apát, hanem csak azt, hogy „család az, ahol szeretik egymást”.