Először úgy óvodáskorom körül találkoztam ezzel a tánccal. Nagyon sokszor voltunk a tanyán, ott pedig, ha eljött az este, a petróleumlámpa fényénél nem sok mindent lehetett csinálni. A mesékből nagyanyám hamar kifogyott, én persze ötletekből soha, és gyakran énekeltem. Ha jól emlékszem, nagyanyám talán három mesét tudott, ezeket váltogatta. Arra is emlékszem, hogy mi mindannyiszor ugyanazzal az izgalommal hallgattuk Kurta dedó történetét, mintha először hallanánk. Vajon megeszi-e a farkas? (Nem ette meg.)
Szóval én énekeltem. Mindent, ami eszembe jutott, elsősorban azt, amit az óvodában vagy otthon tanultam. De nagyapámék megtanítottak másra is, a rádióban hallott magyar nótákra, vagy ha finomabban szeretnék fogalmazni, népies dalokra. Olyanokra, mint a Tizenhárom fodor…, Csak, csak, csak az esik…, Gólya, gólya, hosszúlábú… és hasonlókra. Zenére érzékeny apám eleinte nemigen díjazta ezt, de aztán beletörődött. És a dalokhoz hamarosan tánc is került, nem más, mint a kétlépéses csárdás. Kettőt jobbra, majd kettőt balra. Néha forgás. Így szórakoztattam a családot, de hamarosan a szomszédokat is, akik híremre egyszer csak elkezdtek meglátogatni bennünket esténként, hogy lássák, mit is tud ez a kislány. Én pedig minden szégyenérzet meg izgulás nélkül középre álltam, és nyomtam. Partner híján csípőre tett kézzel. A csárdás teljesen természetesen járult a dalokhoz, nem is lehetett ez másként. Hozzátartozik ez a magyar zenéhez.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
