Igen, eljön az idő. A nyugdíj. Virágeső, búcsúztató szavak: a jól megérdemelt pihenés… könnyek. De az orvosoknál e honban ez másképp van. Tovább dolgoznak, megszakítás nélkül, mintha a végtelent választanák. A hivatás parancsa. (Meg a létszámhiányé). A fogorvos, aki gyermekkorom óta a legjobb barátom volt, ötvenhárom évig járt a kisváros rendelőjébe naponta, legendás derűjével néhány másodperc alatt nyugtatta a riadtat; csak a tűszúrás fog fájni, a többit bízza rám. Amikor elérte a nyugdíjkort, erőteljesen kapacitálták, maradjon. Folytatta, teljes munkaidőben. Egyetlen napig sem volt távol. Nem volt betegeskedő, kevés panaszát az időjárásra fogta. Meg a munkahelyi stresszre, mely, mint tudjuk, úgynevezett természetes velejáró. A bárdolatlan főnök nemkülönben. Ezekből egyre több van.
Fiatalabb korban a nyugdíj még nincs napirenden, csupán egyik percről a másikra elzavarják az embert. Tegnap még valaki voltál, ma senki. A lábad sem teheted be. Hová lesz, uram? (Új recepciós.) Én itt osztályvezető voltam. Jöttem a személyes holmimért. Fölmenni nem lehet, lehozatom magának. Kortársaim, emlékezzünk, a szocializmus éveinek groteszk szokásait bár vissza nem kívánva, annak idején miként öltöztették a kommunikáció hazug bársonyköntösébe, ha valakit hirtelen leváltottak. „X elvtársat érdemei elismerése mellett felmentették tisztségéből”. (Valami stílus… mégiscsak.) Ma bántó tapintatlanság lett úrrá. Nincs már elbocsátás, felmentés. Kirúgás van.
Évtizedek során számtalan beteg fordult meg itt, őket mi a doktor úrral, merem mondani, kifogástalanul elláttuk. (Katalin, asszisztensnő.) A doktor úr mindenkire emlékszik. Ha valaki csak telefonon jelentkezik, akkor is. Kapásból kérdez. A bal felső négyes korona? Az fáj? Hihetetlen a memóriája.
Egyszer éjszaka rettentő fogfájás kínzott, reggel idesiettem. (Régi fogbeteg). Katalin seperc alatt előkészítette a műszereket. Csak a tűhegy volt kellemetlen. Ne féljen, nem fog fájni…, mondta, kezét nyugtatólag a szék karfáját szorító enyémre helyezte. A doktor úr egyetlen mozdulattal, mint sótartóból egy csipetet két ujjal, vette ki a beteg fogat. Már kinn is van? Miért, mit gondolt? Akarja hazavinni? – tette hozzá tréfálkozva. Azóta tanácsára évente járok szűrővizsgálatra. Egy éve sincs, hogy jöttem. Találkozunk jövőre! – búcsúztam szokásosan.
Jövőre? Majd megvizsgálja más! – legyintett a doktor. Engem elküldtek. A rendelőintézet igazgatója kisöpört innen, mint elhamvadt zsarátnokot a kályhából. Már magam is készültem, abbahagyom. Hogy az igazgató el akar küldeni, véletlenül tudtam meg. Egy áprilisi orvosértekezlet előtt megsúgták, a rendelőintézet kiírt egy fogorvosi pályázatot. Odamentem a pulpitushoz, az igazgató iratait rendezgette. Rákérdeztem, kinek az állása van meghirdetve. A tied! – mondta szenvtelenül, a szemkontaktust kerülve. Készültem szólni… – mentegetőzött, tudod, kérlek, fiatalítani kell. Másnap lekerült a hirdetés a honlapról.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
