A hazardőr Emmanuel Macron

Az európai politikában Olaszország az, ahonnan a folyamatos drámákról lehetett tudósítani, az elmúlt évtizedekben alig volt olyan kormányfő, aki kitöltötte a ciklusát. De hol van mindez attól, ami Franciaországban történik? Egy éven belül a harmadik miniszterelnök mond le, aki kevesebb mint egy napig töltötte be a posztját, majd eltelik pár nap, és megint ő a miniszterelnök. Ez már a francia realista próza legszebb napjait idézi, megspékelve a szarkasztikus francia humorral.

Ki akarja elkerülni a parlament feloszlatását? Támogatja a kormányt? És miben hajlandó kompromisszumot kötni? – ezt a három kérdést tette fel Emmanuel Macron köztársasági elnök október 10-én a francia ellenzéki pártok vezetőinek, miután Sébastien Lecornu miniszterelnök kormánya lemondott mindössze 14 órával a megalakulását követően. A találkozó délután volt, a meghívókat hajnali 2-kor kézbesítették. De nem mindenki volt hivatalos: a két meghatározó ellenzéki erő, a Le Pen-féle szélsőjobbos Nemzeti Tömörülés és a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország vezetőit nem hívta meg Macron. A résztvevőket arra kérték, hogy tegyék telefonjaikat egy dobozba, de elmondások alapján a francia sajtó viszonylag pontosan rekonstruálta az eseményeket. Ezt összegezve arra lehet jutni, hogy a megbeszélés a vártnál is rosszabbul sikerült az elnök számára, a pártelnökök inkább hallgattak, mintsem támogatták volna Macront, ami csak növelte elszigeteltségét. Voltak, akik már ekkor sejtették, hogy Lecornu újbóli kinevezése lesz a következő lépés, ahogy ez meg is történt. Emmanuel Macron olyan elnök hírében áll, aki azt vallja, az utolsó, nagy csatát kell győztesen megvívni, nem baj, ha addig vereségeket szenved, és a győzelem érdekében akár 19-re is húz még egy lapot. Körülbelül itt tarthatunk. Az elnök köréből származó információ szerint Macron a végső vereségnek egy baloldali miniszterelnök kinevezését tartja.