Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek néhanapján, időszakonként, talán érthetően elege lesz abból, amit jobb híján politikának, közéletnek nevezünk. Én inkább mondanám a gyűlölet bungee jumpingján rángatózásnak, korrupciólavinán ródlizásnak vagy hazugságcunamiban megejtett hullámlovaglásnak. Nem tehetek róla (ellene sem), számomra még mindig a legmocskosabb ügy a fürkészek által földerített, ocsmányul túlárazottan „megvásárolt”, használhatatlan, közpénzünk milliárdjain raktárban rohadó, horkolásgátlónak sem jó „lélegeztető alkalmatosságok” biznisze. Ezeket arra hivatkozva szerezték meg, hogy ha sok covidos magyar ember lesz, szükség lesz ezekre, akkor is, ha a teljes egészségügyben nincs annyi nővér, amennyi a ráfektetett fertőzött betegek ellátásáról gondoskodjon. És a tetejébe a legmocskosabb tett: ledarálták a beszerzés eleve titkosított dokumentumait, épp ezzel közvetve bizonyítva, hogy mekkora gazemberséget követtek el.

No, szóval le akartam rázni magamról ezt a lerázhatatlan gazságkupacot, nem akartam sem hallani, sem olvasni Menczertől és -ről, nem akartam többé látni az angolkóros neander-völgyi dadogását-hebegését-habogását, nem bírtam már látni-hallani a péntek reggeli hazugságokból és mellébeszélésekből idézetteket (élőben végképp nem hallgattam soha), és kiváltképp zavart, hogy már darabokra szakadt a nadrágzsebem a folytonosan kinyíló bugylibicskámtól. 

Régebben megvásárolt könyveimbe menekültem, azt remélve, hogy ha a régmúltban született írásokat olvasok, képes leszek feledésnek adni a ma szörnyűségeit. Mondanom sem kell, megtapasztalhattam: nincs menekvés, akkor sem, ha közel két és fél ezer évet lépek vissza. Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját vettem magamhoz, és ahogy böngészgetni kezdtem az általam fontosnak gondolt, hajdan ceruzával aláhúzott sorait, rögtön egy reményt keltő mondatra bukkantam: „Legszebb dolog az igazság, legjobb az egészség, legkedvesebb pedig az, hogy az ember eléri mindazt, amit szeret.” Nos, az az igazság, hogy lassan az egészségünk is rámegy arra, hogy mindig csak a NER-es „elit” (Jézusom, ha ez az elit!...) éri el azt, amit szeret, és persze azt is eléri, amit más csak szeretne. Azt mondja Arisztotelész: „…a hazug ember is kétféle: az egyik magát a hazugságot szereti, a másik pedig csak azért hazudik, mert dicsőségre vagy nyereségre áhítozik.”