„A kaliforniai szőlőkultúra atyja” – I. A krónikások emlékezete

Kétszáztíz éve született Haraszthy Ágoston, a „kaliforniai szőlőkultúra atyja”. Apropónak ez csenevész. Négyrészes sorozatunkban a már sokszor megírt legendás (időnként bulvárosított) életesemények mellett ezért tényekbe kapaszkodva keressük a tanulságot, a ma viszonyát a szőlő- és borkultúra magyar misszionáriusához.

A kelleténél mindig is jobban vonzódtam a szépen író emberekhez, szépnek és jónak gondoltam őket magukat is. Holott szépen írni nem jelenti: jól írni. Ráadásul veszélyes is – a szép észrevétlenül faragja képére az igazságot, mint ókori szobrászok vésője a császárportrékat és büsztöket. Mégis, ha a krónikást nem tarisznyahit vezeti, még üdvös is lehet a lelkes túlkapás.

Vészi Margit szépen ír. Sok fabulást megelőzve, Az Est 1935. márciusi számában közöl riportot Haraszthyról. Kalandor és pionír volt mindkettejük, meg író (ráadásul Haraszthy 1844-es Utazás Éjszakamerikában című könyve a magyar irodalom legnagyhatásúbb útleírásai közé tartozik). Sárközi Mátyás – akivel Cs. Szabó iránti csodálatom hozott össze – már nincs ilyen jó véleménnyel Vésziről: kiváló muzsikus és ihletett festő helyett közepes újságíró lett belőle. Unokája és regényes életrajzírójaként avatottabb ismerője, higgyük el hát neki! Akinek, mint Vészi Margitnak, lapszerkesztő az apja, az idejekorán és hitelezett érdemekre lesz Ady múzsája, Molnár Ferenc hitvese (ha sok öröme nem is volt egyikben sem). Persze, aki sokat legyeskedik zsenik körül, néha maga is megfertőződik tehetséggel. „Családját felpakkolta(!) ekhós szekerekre és elindult velük nyugatra”, írja. Igen, ilyen egy városalapító gróf, egy seriffnek igazoló ezredes! Mert bár egyik sem volt, szívesen előlegzett rangot magának, ahogy apját is tábornokká léptette színes meséléseiben. Messziről jött ember, úgy-e, de talán kisebb meghajlítása ez a valóságnak, mintsem hogy hazugságnak kellene neveznünk. Színes meséket színes képzelettel szabad csak írni. Ezért is izzik fel nálam Haraszthy legendáriuma főként Péchy-Horváth Rezső cikkében (Tolnai Világlapja, 1943. december 1.), ami az utolsó epizód bestiális képeiben tobzódik. „…Az alligátor egyszerre kipattant a szennyes mocsárléből, irtózatos farkával Haraszthy felé csapott, és amikor a gyárost az ütés leverte a lábáról, az alligátor villámsebesen megragadta szörnyű fogaival Haraszthyt, berohant vele a mocsárba, és lemerült az irtózatos mélységben… Már csak véres, kavargó folt maradt utánuk… A derék magyar gyárost, a tudós kutatót elnyelte a szörnyű nicaraguai mocsár ismeretlen mélysége…”