A kereszten függő Isten halála a teológiában

A nemrégiben meghalt amerikai író, Paul Auster regényében, a Sunset Parkban az egyik szereplő azt tervezi, hogy esszét ír a meg nem történt dolgokról: „a meg nem élt életekről, a meg nem harcolt háborúkról, az árnyvilágokról, amelyek párhuzamosan léteznek a mi világunkkal, amelyet valóságnak hiszünk, a nem mondott és nem tett dolgokról, a nem felidézett dolgokról”.

Hogyan lehet elszakadni a megélt valóságtól s átmenni egy számunkra elérhetetlen valóságba – ugyanerről a kortárs román író, Mircea Cartarescu így beszél: „Pislogok, és elágazik az életem, mert megtehetném, hogy nem pislogok, és akkor másvalaki volnék, eltávolodnék attól, aki pislogott, mint a szűk térből kiinduló utak. Végül a milliárd virtuális életembe fogok bebábozódni, abba a billió útba, amelyeken elindulhattam volna, megváltoztatva a haladás végtelen szögét. […] Egyik sem kerekedik a másik fölé, mert mindegyiket ugyanolyan konkrét világ veszi körül, amit »valóságnak« neveznek. Az életem összes választott és lehetséges eseménye ugyanolyan konkrét és valódi.”

Mindkét szöveg a „mi világunk” és a „valóságnak nevezett”, illetve a párhuzamosan létező „árnyvilágok” és a „számunkra elérhetetlen valóság” egymás mellé állításával (akarva vagy akaratlanul) Aquinói Szent Tamás Arisztotelésztől eredő actus-potentia elméletét veszi alapul. Tamás megkülönbözteti a „lehetőség szerinti” (potentia) és a „ténylegesség szerinti” (actus) dolgokat. Ezekhez képest Isten, ahogy Tamás mondja, „más módon viszonylik a létezéshez, mint valamely teremtmény; ő ugyanis maga a létezés, amely egyetlen más teremtménynek sem felel meg.” Isten a tiszta ténylegesség, maga az actus purus, amelyet úgy is értelmezhetünk, hogy hordozója eleve mindannak, ami Cartarescu már idézett gondolatában szerepel: „Az életem összes választott és lehetséges eseménye ugyanolyan konkrét és valódi.”

Mintha az Isten hirtelen fátylat lebbentene fel, és betekintést engedne számunkra a teremtett világegyetem összetettségébe, a számos lehetőségbe, amely a mi valóságunk mellett létezik. Hogy minderről gondolkodhatunk, annak alapoka talán abban keresendő, hogy az Isten „kölcsönhatásba” lépett a világgal, vállalva azt: a viszony visszahat rá is. Keith Ward brit filozófus szavaival élve „arra törekszik, hogy egymásra kölcsönösen ható kapcsolat alakuljon ki a véges képességű, teremtett lények és Isten között. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy oksági kapcsolat létezik az ilyen személyek és az isteni lény között, az előbbiek teljes fizikai bonyolultságában. A teremtett személyeknek Istenre, Istennek pedig a fizikai Világegyetemre kellene oksági hatást gyakorolnia. Elfogadva egy ilyen személyes modellt, Istennek oksági befolyással kellene lennie a fizikai Világegyetem azon részeire is, amelyek az egyedek agyát és központi idegrendszerét alkotják.” Isten abszolút jellegéből adódóan feltételezhető, hogy ez a kölcsönösségi viszony már az ember és a világ megteremtése előtt kialakulhatott. Hiszen – mondja megint csak Keith Ward –, „az észszerű következetesség azt diktálhatja, hogy Isten nem várna az emberek megjelenéséig a Világegyetemhez fűződő gondviselésszerű kapcsolata létrehozásával.”