A költő, ha prózát ír

„– Én nem is kérdezem: ki ön, mert tudom: ön
Petőfi, nemde?
– Igen, s honnan tudja?
– Ki ne ismerné önt!
Igaza van, ki ne ismerne engem!”
(Petőfi: Úti jegyzetek)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment. Így kezdődik Petőfi 1845-ben írt és folytatásokban közölt Úti jegyzetek című úti naplója (elbeszélésvázlata, tárcafolyama), mely két évvel előzi meg a jóval ismertebb Úti levelek Kerényi Frigyesnek című hosszabb írást. A szöveg maga nem sokkal a tényleges, közel három hónapig tartó utazás után, folytatásokban jelent meg az Életképek nevű „irodalmi divatlapban”. (Landerer és Heckenast nyomdájában nyomtatták – van-e, ki e neveket nem ismeri Petőfivel kapcsolatban?) Az utazást és azt, hogy arról írni fog, eltervezte a költő, még arra is figyelt, hogy az ott történtek nagy részét előbb senkivel se ossza meg, Vahot Imrének például azt írta egy levélben, hogy „bővebben tudósitanálak, ha nem készülnék azt utazási naplómba írni, mit, ha Pestre megyek, Frankenburgnak adok”. Frankenburg Adolfról is érdemes megemlékezni, mert ez a kalandos életű lapkiadó, szerkesztő, író és újságíró ma is megszívlelendő hitvallással bírt: „a nemzetiséget a polgárosodással s műveltséggel kapcsolatba hozni, emerre ráütni a nemzetiség zománcát s a nemzetiséget a polgárosodás pecsétjével megszentesíteni, a magyart műveltté s a műveltséget magyarrá tenni, a polgári szabadságot társadalmi erénnyé fejleszteni” – nem kis vállalás…

Nevezett úttal kapcsolatban pedig azt is érdemes tudni, hogy Petőfi személyében nem csupán egy szegény segédszerkesztő, hanem a már kötettel bíró költő indult, aki megírta már A helység kalapácsát és a János vitézt, aki verseivel, irodalmi pozíciójával méltán híressé vált. Útja egyszerre volt népszerűsítő és a meglévő ismertséget erősítő kalandozás. Kora rocksztárja országos turnén.

Elsősorban nem a csodás természetleírások, a pár szóval is teljes kifejtettséget adó tudósítások közlése lehetett a költő célja, ezek mind-mind inkább csak kiváló alkalmat adtak neki arra, hogy költőileg rohanva „végig az életuton”, útba ejtse annak földrajzilag felvidéki, műfajilag prózai állomásait. Rimaszombaton például megfürdik a városnak nevet adó folyóban, de úgy, hogy a kaland majdnem tragédiával végződik: „úgy megfürödtem, hogy majdnem belefúltam. (…) Ha mégis bor lett volna, de vízbe fúlni … szekatura!” De nem csak egyszerű tréfa jut az eszébe, itt is megragadja az alkalmat, hogy kedvenc témáját, a gyatra irodalmat ostorozza: „E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, amivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versíró-kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe fúlnak bele.”