A le nem mondás ára

Április 3-án az ellenzéki összefogás történelmi vereséget szenvedett. Az okokkal azóta számtalan írás, interjú, elemzés foglalkozott, nincs szükség tovább szaporítani ezek számát. A pártok vezetői és a közös miniszterelnök-jelölt között pedig még aznap éjjel kirobbant egy nyilatkozatháború, amely engem egyáltalán nem lepett meg, de ettől függetlenül kellemetlen és szánalmas volt. Hogy mit is érezhetett az ellenzéki szavazó, amikor a politikusai a parlamenti mandátum biztonságából a felelősség forró krumpliját egymás felé dobálták, talán Czutor Zoltán egy tévéműsorban fogalmazta meg a legfájdalmasabban: „Kaptam egy kis reménysugarat, hogy ha ilyenek, talán jobb is, hogy nem ők nyertek.”

Az egész ott kezdődött, hogy Márki-Zay Péter a családjával állt fel a vereség színpadára. Megrázó jelenet volt, amerikai filmbe illő dramaturgia, de éppen ez vette el belőle az átélhetőséget. Még ha a gyerekek könyörögtek is azért, hogy a színpadra mehessenek apjuk mögé, éppen az édesapának kellett volna megálljt parancsolnia, és maximum a feleségével együtt vállalni ezeket a nehéz perceket. Nem gyerekeknek való helyzet az ilyen, akkor sem, ha összetartó, jó családról van is szó. Sajnos az édesapa helyett Márki-Zay a politikus fejével gondolkodott, de nyilván ezek csak találgatások, és nem is ő volt az este szégyene, bár komoly felelőssége volt a vereségben. Az est negatív főhőseivé ugyanis furcsamód azok a politikusok váltak, akik nem voltak jelen.

• Hogy lehetett volna valaki az est hőse az ellenzékből április 3-án?
• Miért lett volna jobb lemondani a pártvezetőknek?

A teljes cikket a Magyar Hang április 22-én megjelent, 2022/17. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!