A pünkösdi jelenség

A minap hallottam egy számomra fontos embert arról beszélni, hogy szerinte melyik a legnagyobb keresztyén ünnep. Komoly, hívő ember, megfontoltan beszélt, látszott rajta és magam is úgy ismerem ezt a valakit, hogy számára ez valóban fontos kérdés. Nyilván a három nagy ünnepet rangsorolta és végeredményül a húsvéti ünnepkör fontos napját, a nagypénteket hozta ki győztesnek. Mert, mondta, ez az a nap, amikor Krisztus szenvedése és halála váltsága lett a bűnös embernek.

Cáfolhatatlan döntés, mégis kiegészítésre szorul. Ha ugyanis versenyeztetjük az ünnepeket, tulajdonképpen Isten ajándékait versenyeztetjük, és én ezt nem igen javallanám magunknak. Nem beszélve arról, hogy épp elég kompetíció van a világban, az isteni dolgokban épp az (is) a jó, hogy nem úgy méretik ki, ahogy mi mérnénk. Szerencsére. (Eszembe jut egy kedves történet boldogult pedagóguskoromból: a szokásoknak megfelelően úrvacsorás istentiszteletet tartott az iskola közössége, diákok, tanárok vettek részt vegyest, ám az alkalom után a vallástanárt megrótta az iskolai elöljáróság, mondván, nem jó volt a sorrend a jegyekhez járuláskor. Elöl kellett volna menni a vezetőségnek, így ők. Bűnösségi sorrendben, mondta akkor erre a magát most megnevezni nem kívánó vallástanár. No, de nem akarom eltréfálni.)

A mit ad, mi haszna van, mit jelent, milyen jelenség van benne – ezek fontos emberi kérdések. Amikor Fodor Ákos azt írja a szerelemről, hogy „ahogy a szél meglebbenti a függönyt: / nem a függöny, nem a szél. A lebbenés” – az elmondhatatlant a jelenségben próbálja (sikeresen, teszem hozzá) megfogalmazni. Ráadásul a jelenségek össze is adódnak, ahogy Bognár Péter írja a nemrég megjelent Elmész, visszajössz, sose halsz meg című regényében: az ember valójában nem képes a maga egyszerűségében, a maga pontszerűségében tudomásul venni a világ jelenségeit, hanem mindig és akaratlanul is komponál. Kapcsolatot létesít a tények között, mindig és akaratlanul is összeköti őket. Minden egyszerre aktuális – ezt már Esterházy Péter mondja.