Döheder városi terepjáró, gallytörő rács. Bőrdzsekis férfi, középkorától jócskán innen határidőnaplóval. Jöttem, kérem, megnézném, miről van szó. Fazonra trimmelt borosta, szolárium. Hirdetésben találtam: kőburkolat felújítása, öntött padló. Előkelő referenciák. A férfi szótlan, mosolytalan, a kertkaputól a családi ház ajtajáig néhány lépés, üzleti tárgyalások hangnemében járatlanul közhelyekkel próbálkozom; sok-e a megbízás, gondolom, mindenki építkezik… A társalgási kísérlet sikertelen, a férfi rövidre zár: tehát merre? – kérdi követelőleg. Elnémulok, mutatom az utat. A ház konyhájának sarkában az öreg burkolaton tán évszázados, fél méter átmérőjű kerek, barna folt, vashordó állhatott itt, vagy kazán helye, találgatjuk évek óta, de nincs kitől kérdeznünk. A ház egykori tulajdonosai rég porladnak (F. Ignác bankár és neje, építési engedély: 1898). A foltot próbáltuk dörzsporokkal sikálni, vegyszerrel oldani, de makacs, ellenáll.
A férfi egyetlen pillantásra méltatja: rozsda ez, kérem, nem tudjuk eltávolítani. Lehet, hogy kályha volt itt valaha? – kérdem, ő válaszol: én azt honnan tudjam, jó uram? Különben mindegy, ez rozsda, és kész, egyértelmű. Gépi csiszolásról érdeklődöm. Láttam ilyet, vaskos gyémántbetétes korongok forognak, szóval hátha mégis. Drága uram, csiszolni lehetetlen – emeli hangját a bőrdzsekis (ne értetlenkedjek), ki tudja, ebben a régi terrazzóban milyen mélyre szívódott már a folt. Két lehetőség van: vagy elbontjuk az egészet, és újat öntünk, ha kérik, antikoljuk, ugyanolyan lesz, mint a régi; vagy meghagyjuk, rárakunk járólapot, boltban ki tetszenek választani, hazahozatják, két nap alatt készre csináljuk.
A férfi sajátos pillantó technikával egyszerre néz rám és óriás karórájára, ez a siető sürgetés jele, szavai katonásan pattognak. Árakról kérdezek, ő rettentő összegeket mond, aztán valamit kiolvas a tekintetemből; látom, ez drága magának… Ugyanaz történik, mint a nyolcvanas években apámmal. Nyugdíjas napjaira kényelmes háziköntöst keresett, csak a Vörös Október Ruhagyár egyentermékei voltak polcra rakva, a néhány darabos francia importkészletet az eladó elő sem hozta; azt mondta apámnak, maga azt úgysem tudja megfizetni. Tessék megfontolni – hadarja most a bőrdzsekis, kezdeni most különben sem tudunk, legkorábban jövőre, talán tavasszal, tele vagyunk munkával, a budai Várban dolgozunk. Én egyszerű javításban gondolkodtam – motyogom halkan, de a férfi hangosan szavamba vág: jó uram, értse meg!
Hirtelen jut eszembe egy szomorú, szégyenes szó, mostanság mind többször: lenéz. Nem az ablakból az utcára, hegyről a síkra, kilátóból a városra. Engem néz le. Lesajnál. A pasas milliós projektekben utazik; várak, privát kastélyok, paloták. Ama magas hegyormokról öreg házunk, benne a rozsdafolt, mellyel az ő szemében máris eggyé váltam, felettébb jelentéktelennek látszik.
Találkozónkat rövidre fogja, időt ne pazaroljon, minden perce be van osztva. Ha mégis úgy döntenénk, tudnak-e segíteni a bútorokat kicipelni? – kérdem bátortalanul, meg fóliával is kéne takarni. Hogyne, megoldjuk, óradíjjal számoljuk, benn lesz a kalkulációban.
Gondolkodjanak! – utasít a férfi újra, csörögjenek rám, megcsinálom az árajánlatot, le tetszik előlegezni, előjegyezzük. Hátat fordít, most már nagyon siet. Divatparfümillata libben, a kapuból még visszafordul: ja, még valami: a lépcső, benn a házban szabálytalan, a felülete nem érdes, balesetveszélyes. Elkopott… – magyarázom, régi épület ez. Épp ezért mondom, kérem! – a férfi ingerült, megint feltekeri a hangerőt, mintha süketnek. Na, viszlát. Előre nyújt kezet. Padlógáz, a terepjáró motorja felbőg. Búcsút intek, viszonzatlan.
A foltot eltakarni rátoltuk azt a kerek kis asztalt, amely évek óta jótékonyan rejti, megvoltunk a folttal eddig, megleszünk ezután is.
Fél év múlva, amikor az egészet jószerivel már elfelejtettük, a szomszédos emeletes társasházban a lépcsőház tatarozása volt soron. Falak festése, stukkók javítása, vaskorlátok mázolása. De először a kőlépcsők korongos csiszolása. Két férfi dolgozott, három napig zúgott-vijjogott a gép, a negyediken zsömle-párizsis ebédszünetükben a kerítésen át megszólítottam őket: vállalnák-e nálunk azt a fránya foltot.
Átjöttek mindketten. Holnap alkalmas? – kérdezte az idősebb, a szomszédban úgyis végzünk már. Tizenöt perc alatt megleszünk. Letakarunk mindent fóliával. És jöttek az ígért időben, a munkát rendben, hamar elvégezték. A rozsdafolt eltűnt. Az árat tudakoltam. Hát, uram… nem is tudom… ez nincs fél négyzetméter sem… a gép úgyis itt volt, mi is, kiszállási díj nincsen… Bútormozgatásért fizetni? Ugyan, kérem. Hanem a lépcső… tessék bármikor szólni, megcsináljuk, nagyon ráfér. És akkor becsszó, hozzászámítjuk ezt a mai munkát. Bepakoltak a rozoga, jobb napokat látott öreg furgonba, van ám műszakija! – mosolygott a fiatalabb, mutatóujját bizonyságul az égre emelve. Ahogy elindultak, integettek mindketten.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/30. számában jelent meg, július 23-án.
