A telefon

Most ne mozogj, háromig számolok, idenézz az ujjamra. Reflektorok vakítanak, próbálj meg nem hunyorogni, kisfiam… Akkortájt természetes volt falun, városon időnként családostul ünneplőruhában a fényképészhez vonulni, fekete-fehér lesz, kérem, de az ajkakat, arcot, hajat, szemet színezni tudjuk. Mosoly Albuma, a híres fővárosi fotószalon a Marx téren. Anyámék egy őszi délutánon vittek. Műtermi giccsparádé: hintaló, kisszék, gyermekautó. Hát nem édes ez a gyerek? Aztán telefonkagylót adtak a kezembe, szorítsam a fülemhez, mintha beszélnék.

A telefonnal akkor én már jó barátságban voltam. Még tárcsázni is tudtam, ismertem a számokat, bár még nem voltam iskolás. A múlt század ötvenes éveiben kevesek lakásában volt készülék, a Magyar Posta annaleseiben bizonyára föllelhető, kinek, miféle szempontok szerint engedélyezték. Apám háziorvos volt, nem lehetett nélküle. Amíg meg nem épült a közeli egészségügyi intézet, a környék háziorvosait kötelezték, otthonukban rendeljenek.

Magyar Hang Plusz

Vakáció

Délelőtt a ház előtti gyepen boltosdit játszottunk, papírpénzt rajzoltunk, aprónak ott volt nagyapa régipénz-gyűjteménye, pultnak két gyerekszék, begyűjtöttük az árukészletet: a ház mögötti bokrosban mindig volt gyomlálni való.

Terebélyes bérlakást laktunk, a célra kiváltképp alkalmas volt; négy szoba, ebből egyik lett a rendelő, nagy előszoba, ez hosszú, támlás ülőpaddal a váró, mindig zsúfolt, náthajárványos időben a betegek a gangra is kiszorultak, rendelés naponta kétszer két óra, anyám nem győzött takarítani. A rendelő helyiségén túl még egy szoba, Tibenszky Istvánné társbérlő, a drága Cili néni (nevét szándékosan említem, szeretettel), mondjuk így: pótnagymamám, hozzá akkor lehetett beslisszolni, amikor apa a rendelőben éppen nem vizsgált beteget, máskor hogyan is. Cili néni osztrák volt, magyarul nem tudott, németül olvasott fel meséket, kell-e kisgyereknek jobb nyelvtanfolyam?