A tragédia szüretelése

Mind tudjuk, mi lesz a sorsa az esküvőkre, keresztelőkre dugdosott Aszúknak. Valahogy így járnak a nagy műre tartogatott gondolatok is – megpállanak, mire küldetésük betölthetnék, és a lefolyóban végzik. Van pár jobb időkre tartogatott borom és gondolatom. A borok, költözések sorát átvészelve szekrénytetőn, asztallábnál várják a biztos véget; a gondolatok levélpiszkozatban, füzethátsókon. Mentsük, ami menthető, holnap talán engem kaszál el egy elektromos roller (bár vitézibb véget költhetnék magamnak – „s hogy harcola még, / bár álgyugolyótul megtört ina, térde!” –, de kisebb korokban kisebb halált lehet csak halni).

Nem vagyok literátor, de láttam már közelről olyat, és talán orrontom az irodalom szagát. Azt hiszem, túl vagyunk rajta, nagyjából. Előbb a tragédián, aztán a pesti viccen (amit nem hiszek kisebbnek, mint Plautust, Boccacciót, Villont vagy Molière-t). Nagy korok elmúltával a kultúra egyszerre veszíti el hajlamát tragikumra és humorra. Mindkettőhöz szilárd talapzat kell, biztos origó az értékek és eszmények koordináta-rendszerében. A tragikumhordó pillanatokat is át lehet aludni, össze lehet kulimászolni. Francis Fukuyama a történelem végét jósolta, holott csak levonta a szemhéjunkat. Ha nincs idea, nincs értékvesztés; csak percemberek, percmozgalmak csócsálják a nagyság morzsáit, és ácsolódnak az új pellengérek („egy sem tudja, mit mond, de szóra bátor, / magát mutatni hősi gladiátor”). Marad a póz, a tükör előtti tetszelgés, és – Babitscsal szólva ismét – szenvelgés („nem takart seb kell, inkább festett vérzés!”).