A trikós

A spliti Riván láttam először. Úgy írom, hogy Riva, miután szó szerinti magyar megfelelője szerintem nincs. A Riva se nem kikötő, se nem tengerparti sétány, vagyis néhol ez, néhol amaz, vagy akár egyszerre mind a kettő. A Riva a mediterrán város azon része, amelyik a leglátványosabban és egyben a leghétköznapibb módon érintkezik a tengerrel. Splitben, ebben a majdnem kétezer éves közép-dalmáciai nagyvárosban a Rivát tavasszal még javában a helyiek birtokolják. Nyáron, ahogy az óváros más pontjain, úgy ott is mindent ellepnek és megszállnak a turisták, márciusban azonban a splitieké volt a Riva: ők sétáltak a széles tengerparti sétányon a pálmafák alatt, nézték a tükörsima Adriát, beszippantották a tenger semmihez nem hasonlítható illatát, és üldögéltek az óváros falaiból kinövő kávéházak széles napernyői alatt.

A trikós férfi az egyik padon ült, szemben a tengerrel. Én is sokat merengtem ezeken a padokon. Miután végeztem a napi írnivalóval, délutánonként lementem a Rivára, sétáltam, olvastam vagy egyszerűen csak órákon át ültem egy vízre néző padon, és bámultam a tengert, a folyton kiabáló sirályokat, a hajókat meg a parton mászkáló embereket. Áldott pillanatok voltak ezek, olyankor átmenetileg el lehetett feledkezni háborúról, járványról és mindenféle másról. Különösen azokat a padokat szerettem, ahonnan a szigetek között kipillantva látni lehetett a nyílt tengert. Csak néhány ilyen hely volt, a trikós is ezeket kedvelte, itt láttam meg, és később is, ha a Riván bukkant fel, ezek valamelyikén üldögélt.